Van egy pillanat, ami sokszor krízis formájában jön, amikor leülünk. Nem menekülünk. Nem magyarázunk. Csak ott vagyunk az érzések között, amik eddig eltakarták a valódit. És valami elindul. Nem nagy gesztus. Egy halk olvadás inkább. Ahogy a szívre rakódott rétegek, a „mindig erős vagyok”, a „nem számítok”, a „nekem úgysem lehet”, lassan, csendben engednek. És ott alatta nem újraépülünk, hanem előbukkanunk.

(Minden út befelé vezet)