Barátaink azok az emberek, akiket felruházunk azzal az igényünkkel, hogy az igazsággal szembesítsenek. A családunktól szeretetet, az embertársainktól korrektséget, orvosunktól segítséget, a gyóntató papunktól pedig feloldozást várunk el. Így akár tudatosan, akár nem tudatosan, de belső szellemi valóságunkban, elvárásainkkal is kiosztjuk azokat a szerepeket, a külvilágunkban megjelenő embereknek, amik segítenek nekünk érzelmi biztonságra lelni. Ebből a szempontból, egymást erősítjük meg egy-egy szerepkörben, így támogatva életünk megélését. Mert valójában akkor a külvilágban megjelenő ember, öntudatlanul is alkalmazkodik ahhoz a belső elvárásodhoz, amivel éppen te ruházod fel őt. Ezért mondjuk, hogy egyetlen pillanatban ott van az életed teremtő ereje és ennek a teremtésnek az elfogadása is. Persze a tudatos elménknek nem mindig tetszik az, amivel éppen önnön magát szórakoztatja és ilyenkor kiborulunk. Az élet nem jó. Mondjuk. Persze az is igaz, hogy tudatos elménknek, igenis tetszik a külvilágban létrejövő szituáció, ilyenkor azt mondjuk az életünk jó. Jó és nem jó, nem mások, mint erők, amik arra sarkallnak, hogy a benned lévő potenciált még csodálatosabb módon kihasználd. Ebből a szempontból, az élet nem más, mint önnevelésed legizgalmasabb eszköze. Az Én vagyok végtelen felismerésének határtalan képessége. Így érdemes tehát önmagad számára, önmagad legjobb barátjának lenni.
Lekszikov Attila és László Gergely