Volt egy harmincas éveiben járó kliensem, akivel rengeteget beszélgettünk az élettörténetéről. Egyszer csak sóhajtott egy nagyot, és szinte átmenet nélkül azt mondta: Feri, tudod mi a legnagyobb fájdalmam? Hogy az apám sose mondta meg nekem, hogy miben tart tehetségesnek. Említést sem tett arról, hogy egyáltalán bármiben jónak talál-e. Ha csak egyetlenegyszer azt mondta volna, hogy milyen ügyes ez a rajzod, de jópofán csináltad meg – ma más ember lennék. Sokan egy életen át szenvednek attól, hogy az édesapjuktól ezt az alapvető erőforrást nem kapták meg. Ebben az esetben érdemes lehet segítőhöz fordulni, és lépésrôl lépésre átdolgozni magunkat ezen a hiányunkon és fájdalmunkon. De ha erre nincs lehetőségünk, akkor is megtehetjük, hogy megkeressük magunkban azt a tapasztalatot, amikor valaki bizalommal belenézett a szemünkbe, és azt mondta: ebben te jó vagy, csináld, rád bízom, tessék! Képes vagy rá! Úgy tapasztalom, hogy ilyen élmény mindenkinek az életében van. Lehet, hogy nem az apám volt, aki kimondta, hanem egy tanárom, egy barátom vagy egy ismerősöm, de el tudok jutni magamban ehhez a tapasztalathoz.

Pál Feri atya