Az ember már születésekor sem tabula rasa, azaz nem tiszta lap, amelyre tetszés szerint akármit fel lehet írni. Rendelkezik bizonyos genetikai és transzgenerációs örökséggel, az anyaméhben is érték már különböző hatások – és van egy csak őrá jellemző, sajátos individualitása. Azok, akiknek legalább két gyerekük van, pontosan tudják, hogy hiába ugyanazok a szülők, hiába nevelkednek ugyanolyan körülmények között, mégis különböznek az adottságaik, a képességeik, az igényeik, a vágyaik, az érdeklődésük, az érzelmi életük, az ízlésük. Az egyik ilyen, a másik olyan. Még az egypetéjű ikrek is csak első látásra egyformák, ha jobban megismerjük őket, hamar kirajzolódik, melyiküket mi teszi megismételhetetlenül egyedivé. Hiába élünk közel nyolcmilliárdan ezen a bolygón, nincs két ember, akiknek egyforma lenne az ujjlenyomatuk, hogy a genomjukról már ne is beszéljünk. Amikor tehát valaki mássá akarjuk faragni a gyerekünket, mint akinek ő született, akkor olyasmibe próbálunk beavatkozni, ami nincs a mi kezünkben. Ezért bizonyosan nem érhetjük el a célunkat – viszont a változtatási kísérleteinkkel sok szenvedést okozhatunk neki. Olyan emberré tesszük, aki nem lehet igazán más, mert arra nincs belső lehetősége, de igazán önmaga sem, mert azt meg nem engedjük meg neki. Az a szülő, aki nemcsak jót akar, de valóban jót is tesz a gyerekének, abban segíti őt, hogy saját maga legjobb verziójává válhasson. Minden egyéb próbálkozás bukásra van ítélve – vagy olyan látszatsikerre, amely mögött a háttérben temérdek színlelés, megalkuvás, meghasonlás és lemondás áll.
Almási Kitti