Örök vesztes vagy, és mindig is az maradsz!’, megkérdezhetjük magunktól: kinek a hangja ez? Vagy: kitől hallottunk hasonlót? Többnyire gondolkodás nélkül rá tudjuk vágni: ’Az apám mondott ilyeneket.’. Vagy: ’Az anyám szidott mindig így.’ Ám itt és most nem azért vagyunk annyira pocsékul, mert harminc évvel ezelőtt az apánk semmibe vett minket, vagy az anyánk becsmérlően beszélt velünk, hanem azért, mert a jelenben szól bennünk egy mindig kritikus, örök elégedetlen vagy akár lélekgyilkos hang. A szüleink már régen nem bántanak, ám ezek a rettenetes mondatok a jelenben most is szólnak. Csakhogy már mi mondjuk őket magunknak, pontosabban egy bántalmazó belső hang mondja ezeket nekünk. Mi azonban most már azt mondhatjuk neki, hogy elég! Természetesen fontos, hogy a múlttal is foglalkozzunk, megpróbáljuk azt megérteni és elrendezni magunkban, amennyire lehetséges és amennyiben az segít nekünk – de a helyzetünk kulcsa mégis csak a jelenben és a mi kezünkben van. Mi döntjük el, hogy a lélekgyilkos belső hangot elküldjük-e melegebb/hidegebb égtájakra, vagy pedig életünk végéig azt mondjuk, hogy neki van igaza, és nincs mit tenni. Tehát az új problématudat lényege: a nehézségeim nem a múltban vannak, hanem a jelenben, nem más kezében, hanem az enyémben. Ez pedig azt jelenti, hogy nem a múltat kell, kellene megváltoztatnom, hanem a jelent. A múlt maradhat, a jelen viszont alakításra szorul, mert már nem más bánt engem, hanem én magamat, egy sebzett én-részem bánik rosszul velem.

Pál Feri