Felnőttünk. Sok mindent tapasztaltunk. Adtunk, kaptunk és csalódtunk. Hittünk abban, amiben nem lehetett és hiába hittünk, kiderült nem volt érdemes. Vándoroltunk és jártunk úttalan utakon. Szerettünk. Szerettek. Nem szerettek miközben szerettünk és szerettek miközben nem szerettünk. Kergettünk illúziókat, álmokat, vágyakat. Megkaptuk, majd nem kellett. Kellett és nem kaptuk. Keresünk folyvást, hátha valahol otthonunk lesz és közben nem vesszük észre, hol otthonunk van. Küzdünk másokkal, miközben önmagunkkal küzdünk és csak ritkán látjuk meg, hogy nem más a hibás. Kóválygunk és közben felnőttünk.
Felnőtt emberek lettünk. Már igazán értékelhetnénk egy odaadó, törődő, óvó szerelmet. Egy olyat ahol tudják, ha fázunk és sálat tesznek a nyakunkba, vagy csak észreveszik ha segítségre van szükségünk és ott vannak. Már elég sokat tapasztaltunk ahhoz, hogy értékeljünk fontos és egyszerű dolgokat. Már elég sokat tapasztaltunk ahhoz, hogy ne az élet bonyolultságát, hanem egyszerűségét keressük. Már elég sokat kerestünk ahhoz, hogy észrevegyük valaki igaz figyelmét, melegségét, vágyát. Már talán fel kellett volna nőnünk annyira hogy tudjuk mekkora érték, ha valaki akar minket úgy, ahogy vagyunk, sérülten, bizalmatlanul, hit nélkül.
Felnőtt emberekként talán már abba kéne hagyni a menekülést és nem hivatkozni a múltra, a körülményekre, az alkalmatlanságunkra, a félelmeinkre. Mindannyiunknak vannak ilyenjei, egyikünk sem tiszta, mind bemocskoltuk magunk, vagy bemocskoltak minket. Mind elvesztettük már a reményt és mind próbálunk bonyolult összefüggéseket keresni a boldogtalanságunkra, a magányunkra és a védekezéseinkre. Pedig közben felnőttünk és ezt abba kéne végre hagynunk. Már igazán értékelnünk kéne egy odaadó, óvó, figyelemmel teli lényt, akinek kellünk. Magyarázat nélkül, úgy, ahogy vagyunk.
Barna Berni
