Nesze!szer

Te csak éled vagy meg is éled az életed?

2019. július 29.

 

way_drive.jpg


Hetek óta gondolkodom azon, hogy egyáltalán megírjam-e a történetemet, de terápiás jelleggel végül úgy döntöttem, ha kiírok magamból mindent, az könnyít majd a lelkemen.
Azon a héten viharok tomboltak az egész országban (ahogy tegnap is Armageddon volt!). Szombatra is ezt jósolták. Amikor elindultam a főváros felé, még hét ágra sütött a nap. Fodrászhoz mentem, ami elhúzódott, ezért mikor elindultam haza már érezni lehetett, hogy ez bizony engem is utol fog érni. 16 éve van jogosítványom, rendszeresen vezetek, van rutinom bizonyos helyzetekben – kivéve az akkor
történteket. Leszakadt az ég, de teljes erőből, az ablaktörlő is olyan gyorsan járt, hogy megnehezítette a kilátást a
kocsiból. Sokan úgy döntöttek, hogy a nagy zuhé végét a leállósávban várják majd meg, de én inkább a lassabb
tempót választottam, mert már nagyon haza akartam érni. Az eső nem akart elállni, egyre inkább csak zuhogott.
Beborult, szinte fekete volt az ég, csak a villódzó elakadásjelzők fényét lehetett homályosan látni az út szélén.
Aztán egyszer csak megjelent előttem egy külföldi rendszámú kamion, ami kb. 70 km per órás sebességgel haladt a szélső sávban. Megakartam előzni, ezért kitettem az irányjelzőt és megkezdtem műveletet.
Mindig is jó reflexszel rendelkeztem, ami ezúttal is kapóra jött, hogy gyorsan felismerjem azt a szituációt, amit azonnal meg kellett oldani. Úgy képzeltem, hogy ebben a helyzetben, majd lepereg előttem az egész életem, látni
fogok mindent a születésemtől egészen az adott pillanatig, de nem így történt… csak az utóbbi hónapok jelentek meg, és ha akkor az a kamion, ami épp az én sávom felé közelített, neki tolt volna a szalagkorlátnak, akkor itt
véget érne az én történetem.
Két típusú befejezés létezik. Az egyik a lassú, a másik meg a hirtelen távozás.
A lassú, lélekben felkészült halál talán annyiban könnyebb, hogy el tudsz köszönni a legfontosabbaktól és hálát tudsz adni az időért, amit kaptál, illetve meg tudsz dolgokat bocsátani vagy sajnálni mindazt, amit nem tettél meg. A hirtelen, pillanatok alatt bekövetkezett halál akár másodpercek töredéke alatt történik, de talán még arra van
időd, hogy gondolj még egyszer utoljára azokra, akiket szeretsz, hogy elmondtad-e nekik minden nap, hogy mennyire sokat jelentenek neked.
Ez utóbbit éreztem akkor és ott… de szerencsére vigyázott rám az őrangyalom és volt némi lélekjelenlétem ezért
most megoszthatom a gondolataimat.
Két dolog járt abban a pillanatban a fejemben.
Az egyik, hogy mi lesz a családommal? Ráadásul aznap reggel pont úgy jöttem el otthonról, hogy összevesztem
anyuval, aki lehet, hogy élete végéig bánni fogja, hogy pont így váltunk el…
A másik, hogy tiszta szívemből szeretek egy férfit, aki sajnos nem lehet velem. Az érzéseimet sem mondhattam
el neki még egyszer utoljára, és azt sem oszthattam meg vele, hogy a történtek ellenére hálás vagyok azért, hogy
ezt a szerelmet vele élhettem át és, hogy ez megadatott nekünk. Megvallom őszintén, a történtek ellenére sem
mondtam el neki, talán ez az írás lesz a csatorna hozzá, ha elolvassa egyáltalán.
Sokat tűnődtem a napokban azon, hogy számot kéne vetnem, még mielőtt tényleg eljön az én időm, és nem csak
az utolsó pillanatban kéne ezen elgondolkozni. Minden nap tudnunk kellene, hogy ha ma távoznunk kell, akkor
úgy éltük-e ezt a napot meg, mintha ez lenne az utolsó.
Mindannyiunknak olyan életet kellene választanunk, amiben ténylegesen boldogok vagyunk. Megtenni mindent
azért, hogy úgy élhessünk, hogy ne az elvárásoktól és a saját korlátjainkból fakadó félelmeinktől kelljen szenvedni, hisz a jó dolgokért tenni kell, küzdeni és kitartani mellettük. Boldognak lenni bizony sok energiát igényel és odafigyelést magunkra, mert sokszor hajlamosak vagyunk nem felismerni ezt. Az emberek úgy élik le az életüket, hogy elhitetik magukkal, hogy boldogok abban az életben, amit választottak, pedig csak elnyomják a vágyaikat, elhessegetik az álmaikat, mert valójában nem merik megélni azokat.
Vágyni kell a boldogságra, ez tartja mozgásban a világot, csak így élhetünk tovább. Kaphatunk életet, de egy
nem kívánt élet sokkal több szenvedést rejt magába, mint egy olyan, amit mi választunk, amit mi teremtünk meg
magunknak.
Ha most felteszem neked azt a kérdést, hogy Te boldog vagy-e az életedben, akkor mi lenne a válaszod? Kérlek,
ne áltasd magadat, hanem tedd a kezedet a szívedre és úgy válaszolj. Élhetsz párkapcsolatban, de lehetsz egyedül is, az nem számít, de ha most őszintén elemezned kéne magadat és az életedet, akkor mire emlékszel vissza szívesen?
Esetleg táncoltál már esőben a csillagos ég alatt? Áztattad a lábadat a tengerben a naplemente fényében? Utaztál már úgy el valahova, hogy egyik héten még gondolat sem volt, a másik héten meg már egy másik földrészen ébredtél? Szeretkeztél már úgy valakivel, hogy a szemébe néztél, kimondtad szeretlek és nem kellett választ sem kapnod, mert az illető ugyan azt érezte, amit te? Szerettél-e úgy igazán, mindeneddel együtt, olyannak valakit amilyen? Érezted már azt, hogy egy másik ember által sokkal jobbá válsz?
Sok száz kérdést felvetődik, de tudom, mindenkinek megvannak a sajátjai, amikre gyanítom, túlnyomórészt nemleges lenne a válasz. Tudod, te magad vagy saját életednek a kulcsa. Benne ragadhatsz egy rossz kapcsolatban, amire ráhúzhatod azt a sémát, hogy eddig is működött valahogy, ezután is elleszek, de igazából csak a félelmeiddel nem tudsz megbirkózni. Nem merni, lépni, változtatni, az egyenlő az élet feladásával. Valószínű ezt hozod otthonról, de mennyivel jobb lenne ezt felismerni időben és az ellenkezőjét tenni. Úgy élni, hogy az neked és a körülötted lévőknek is jó legyen, hisz egy boldog és kiegyensúlyozott ember másoknak is
örömöt okoz.
Manapság sokan esnek ezeknek az elvárásoknak áldozatául a párkapcsolatukban. Megtapasztalják a feltétel nélküli szerelmet valaki mással, meglelik a másik felüket, akire mindig is vágytak, de csak küzdenek önmagukkal
és azzal, hogy mi lesz a gyerekkel, mi lesz a másikkal, aki majd egyedül marad - aki amúgy nagy valószínűséggel, sokkal boldogabb lenne egy másik életben, mint amihez mi hozzáláncoljuk - és ezért nem mernek változtatni. De mi ugye szeretünk mások helyett dönteni és az általunk alkotott elméletek és a saját önzőségünk máris eldöntötték, hogy nem változtatunk azon, ami előbb utóbb változni fog, csak kérdés, hogy milyen irányba. Beleragadunk a mocsárba, eldagonyázgatunk, mert elhitettük magunkkal, hogy ez a mi sorsunk,
esetleg vállalunk még egy gyereket, mert hátha az majd megold mindent, de közben meg tudjuk, hogy nagyobb árat fogunk majd ezért fizetni, pedig ha évekkel ezelőtt cselekedtünk volna, akkor most kevesebb áldozatot
hagynánk magunk után és egy sokkal egészségesebb ember maradna meg belőlünk, mint amivé ezen a mostani
úton váltunk.
De itt van rögtön egy másik csoport, akik nem élnek párkapcsolatban, akik félnek egyedül kilépni a nagyvilágba,
mert az annyira ijesztő. Ijesztő egyedül helytállni, teljesen igazuk van, de nem merni, élni, nem látni a világot, nem azt csinálni, amit szeretsz, az szinte egyenlő az élet feladásával. Egyszer a nagy kérdést fel fogod tenni magadnak, de nem lenne jobb előbb, addig, amíg tudsz is változtatni, amíg van még időd másképp élni, mint
akkor, amikor már leélted az életed nagy részét?
Mennyivel jobb lenne megvenni azt a repjegyet és nekiindulni a világnak, amit olyan régóta meg akarsz nézni. Milyen jó lenne odamenni ahhoz a lányhoz és elhívni randira vagy megmondani annak a fiúnak, hogy te szereted.
Milyen jó lenne meglépni és munkahelyet változtatni, mert a mostani nem okoz örömet. Mennyivel jobb lenne elengedni olyan dolgokat, amik évek óta nem azt adják meg neked, ami téged boldoggá tenne. Felvállalni a változást és megélni a nagy szerelmeket, kimondani azokat a szavakat, amik ugyan fájnak, de igazak. Kinek akarunk megfelelni? Senkinek sem tartozunk magyarázattal, csak saját magunknak és csak Te leszel a saját ítélőszéked, mielőtt még az utolsó lélegzetedet veszed. Hidd el, sokkal félelmetesebb, mint amilyennek látszik, és
ez tud csak igazán boldoggá tenni, a tudat, hogy te bizony megpróbáltál mindent megtenni egy jobb jövő
érdekében.
Én azt gondolom, hogy sokan élünk ebben a bizonyos cipőben. Nekem is megvan a saját kis csomagom, de én mindig próbálok merni, tenni és küzdeni azért, hogy a következő napom ennél jobb legyen. Nem mindig megy, nekem sem, de szerencsére még mindig van egy következő nap, amit van lehetőségem megváltoztatni.


Nagy Barbara

A bejegyzés trackback címe:

https://neszeszer.blog.hu/api/trackback/id/tr1614983570

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.