Anya vagyok. Nő, aki nap mint nap közlekedik a gyermekével. Mindenféle járművel. Autóval, taxival, bkv-val és gyalog is. Nem is lenne ezzel semmi gond, szerintem. Amennyiben ezt nem Budapesten tenném. De úgy tűnik, itt élünk.
Korábban azt hittem, majd csak arra kell vigyáznom, a gyerekem előtt ne beszéljen senki csúnyán, ne vegye át a mindenféle cifraságokat. Ma már tudja, hogy nem jó, ha valaki b...megel, sikerült megtanítanom neki, hogy ez nem szép. Ám olyat is tanítanom kell neki, amit a legrosszabb álmomban sem gondoltam volna. Ilyeneket: - ne nézz a bácsi szemébe! Meg ilyeneket is: - gyere, most a villamos hátuljába megyünk gyorsan. És amikor megkérdezi, miért, nem azt mondom neki, hogy épp szivárog a vér az utazótárs fejéből, hanem csak ennyit: - elég rossz illata van sajnos és tudod, mindkettőnk orra nagyon érzékeny. Járunk együtt színházba, moziba, oviba, játszótérre, ahogy ezt bárki más teszi. Bizonyos objektumokat pedig meg kell közelítenünk valahogy, nincs mese. Már vannak bizonyos alakok, akiket messziről kiszúrok. A tetovált koponyájú, nagyon agresszív, a szőke srác, tengerkék szemmel, mely vérben úszik minden áldott nap és az asszony, aki reggel ott ül egy akkor még majdnem teli üveggel a megállóban. Raktam már el gyorsan telefont a zsebembe, mert megijedtem, ki ne kapják a kezemből. Az Oktogon, a Nyugati és a Széll Kálmán tér is tragikus. A Király utca bizonyos részeinél beljebb nem merészkedem a csemetével, kedvenc fánkozónkat is akadályversenyhez hasonlatos módon közelítettük meg minap a belvárosban.
Ezt a képet, amely remélem, semmiféle személyiségi jogokat nem sért - elég messziről fotóztam: pénteken. Anyák napjára igyekeztem épp szívemben tele szeretettel... D Fényes nappal, délután három óra után kicsivel. Ők pedig ott feküdtek az Örs vezér terénél. Mivel ekkor még nem volt velem a csemete, nem kellett valami mesét kiagyalnom arra, mit is csinálnak éppen és hogy kerültek oda. (Előző nap épp arra kellett valami trükkös magyarázatot kieszelnem, hogy miért alszik egy harmincas férfi a virágágyásba bedőlve.) És tévedés ne essék, mi sokszor viszünk élelmiszert, ruhát, adományt hajléktalanoknak. De ők valószínűleg nem azok.
Nem értek hozzá, hogy milyen drogok mennek manapság. Ahhoz sem értek, hogy ez a cuccozás miatt van-e, vagy elég hozzá a kannás rendszeres használata. Ám azt nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy kicsi gyerek szülőjeként félelemmel kell lavíroznom Budapesten, ha elmegyünk egy jó koncertre vagy bábszínházba, esetleg csak a nagyszülőkhöz.
Nem tudom, mi a megoldás. De akinek van ötlete, kérem szóljon!
Ps: a kommenteket moderálni fogom, nem szeretném, ha durva és gyalázkodó politizálás indulna meg az oldalon. Ez a történet nem erről szól: szerintem.
