Igen, a Víz világnapja van ma. Írhatnánk arról, mennyire fontos, hogy óvjuk a környezetünket és arról is, az is milyen elsődleges, hogy mi sok vizet fogyasszunk. Oké, ezt úgyis unjátok. Nézzük inkább meg, hogy hogyan is állunk az érzelmekkel. Mert a víz a legegyszerűbb spiri analógia szerint is az érzelmet jelképezi.
Azt olvastam különböző netes cikkekben, baj van a mostani gyerekekkel. Boldog-boldogtalan kongatja a vészharangot, remélve ettől szép nagy kattintásszámot, miszerint a mai picik nem tudják, hogyan is kezeljék az érzelmeiket. Kérdem én: mi tudjuk? Egy volt kollégám egyszer részt vett egy női találkozón, ahol mindenki arról beszélt, mennyire nem tudnak a férfiak bókolni. És ezt fejtegette mindenki szépen, sorban. Szidta a pasikat doszt. Aztán ő egy jó óra után megelégelte ezt és feltette a kérdést: a hölgyek megtanították a fiukat bókolni? Vagy szóltak az édesapának, hogy teee, okítsd már azt a gyereket! Na, akkor lett a háborgás után nagy csend.
Amikor egy gyerek pici, még nem tud mit kezdeni az érzelmeivel. Azok jönnek és fejbe vágja a másikat, ha kell neki a homokozó lapát, vagy csak néz bánatosan. A mi mintáink mutatják meg nekik, hogyan is kell az érzelmekkel bánni, megélni őket és kordában tartani, szükség esetén. Végtelen sokszor találkozom azzal, játszótéren, orvosi rendelőben, hogy simán úgy beszélnek a szülők a gyerekről, mintha ott se lenne. Lehülyézik, mert éjjel nem alszik és már megint mit csinált, panaszkodnak róla. És nem, nem vagyok egy szent, én is simán beleesem ebbe a hibába, de ügyelek magamra. Vagy megpróbálok. Látott már a gyerek kiborulni, ordítottam már, nem is egyszer, főleg, fáradtság idején, de nem csinálok úgy mindig, mintha minden rendben lenne. Igen, merek előtte sírni, pedig hát nem vagyok egy "anyámasszony" katonája típus. De tudnia kell, hogy ez egy természetes dolog és nincs azzal gond, ha eltörik a mécses, nem kell mindent elnyomni és szőnyeg alá söpörni. És bizony, a nagyszülőket nem mindig tanították meg erre. Nálunk megtörtént a családban, hogy az egyik kicsi nem volt hajlandó látogatóba. Ő nem megy. Nem értette senki, miről van szó. Aztán kiderült, hogy az idős rokon mindig kineveti a kicsi gyereket. És ő ezt nyilván nem úgy értelmezi a maga három-négy-öt éves szintjén, hogy ja, a nagyfater nem tudja kezelni az érzelmeit, ezért, ha kedveset mondok, vagy ügyes vagyok, kinevet. Neki ez fáj. Ami persze totálisan érhető. Hisz felnőttként sem reagálunk jól, ha valami számunkra fontosat teszünk és nevet a közönség. Tudni kell, hogy ér sírni, nevetni, viszont nem ér megszégyeníteni a másikat. Se tanárnak, se orvosnak, se szülőnek. És ne magyarázzuk be soha a másiknak, szerintünk neki mit kéne egy adott szituációban éreznie. Az érzelmeink húrjai igen szélesek, színesek és mindenkinek saját készlete van. E felett pedig nem egy hatalom és nem is ésszel döntünk. Ezért hívják érz-elemnek.