Kollektív szinten a „nekünk igazunk van, nekik nincs” gondolkodásmód a világnak különösen azon a részein „betonozódott” be, ahol két nemzet, emberfajta, törzs, vallás vagy ideológia között feszül régóta szélsőséges, helyi konfliktus. Mindkét egymással szemben álló fél azonosult a saját nézőpontjával, a saját „történetével”, más szóval: gondolatokkal. Mindketten egyformán képtelenek belátni, hogy másfajta nézőpont, másik történet is létezhet és érvényes lehet. Y. Halevi izraeli író beszél az „eltérő álláspont befogadásáról”3, ám a világ sok részén az emberek még nem képesek vagy nem hajlandóak ezt megtenni. Mindkét fél azt hiszi, hogy ők birtokolják az igazságot. Mindketten áldozatnak tekintik magukat, a másikat pedig „gonosznak”. És mivel „az ellenség” címszó alá sorolva fogalmi jellegűvé tették és dehumanizálták (elembertelenítették), ezért már képesek meg is ölni őket – még a gyerekeket is –, ellenük mindenféle erőszakot alkalmazni anélkül, hogy éreznék az ő ember voltukat és szenvedésüket. Az elkövetés és a megtorlás, az akció és a reakció őrült spiráljának csapdájába estek.
Ilyen helyzetben nyilvánvalóvá válik, hogy a kollektív emberi ego még őrültebb, mint az „én”, a személyes ego, bár működési elve ugyanaz. Az emberellenes erőszakos cselekmények messze legnagyobb részét nem a bűnözők vagy a zavart elméjűek követik el, hanem normális, tiszteletre méltó polgárok, a kollektív ego szolgálatában. Elmehetünk egészen odáig, hogy kijelenthetjük: ezen a bolygón a „normális” egyenlő az őrülttel. Mi húzódik meg ennek az elmebajnak a gyökerénél? A gondolattal és az érzelemmel való teljes azonosulás, vagyis az ego.
A kapzsiság, az önzőség, a kizsákmányolás, a kegyetlenség és az erőszak még mindig rendkívül elterjedt ezen a bolygón. Ha nem ismered fel, hogy azok csupán a mélyebben meghúzódó működészavarnak, illetve elmebajnak az egyedi és kollektív megnyilvánulásai, akkor abba a hibába esel, hogy személyes ügynek tekinted őket. Fogalmi identitást alkotsz az adott emberrel vagy embercsoporttal kapcsolatban, és azt mondod: „Ő ilyen:…, Ők ilyenek:…” Amikor a másokban észlelt egót összetéveszted az ő valódi identitásukkal, akkor ez az elméd műve, s elméd ezt a tévedést arra használja fel, hogy önmagát erősebbé tegye az „igazam van, és ezért én fölöttük állok” gondolattal, valamint az észlelt ellenségre reakcióként adott rosszallással, felháborodással és gyakran haraggal. Az ego számára mindez rendkívül kielégítő. Ez pedig erősíti az elkülönültség tudatát, a szeparálódást közted és a másik ember között, akinek „mássága” oly mértékben nagyítódott fel, hogy már képtelen vagy érezni közös emberségeteket; a minden emberi lénnyel közös, egyetlen életben való gyökereződéseteket; közös isteniségeteket.
Azok a másokban meglévő, konkrét egós minták, amikre a legintenzívebben reagálsz, s amiket tévesen az identitásuknak hiszel, általában ugyanazok a minták, amelyek benned is megvannak, ám azokat nem tudod – vagy nem vagy hajlandó – magadban észrevenni. Ebben az értelemben sokat tanulhatsz az ellenségeidtől. Mi az bennük, amit a legbosszantóbbnak, a legzavaróbbnak találsz? Az önzőségüket? A kapzsiságukat? A hatalomvágyukat és az irányítani akarásukat? Az őszintétlenségüket, a tisztességtelenségüket, az erőszakosságra való hajlamukat vagy valami mást? Bármi legyen is az, ami a másik emberben bosszant, és amire az ő esetében intenzíven reagálsz; az benned is megvan. Ám az nem több, mint az ego egy formája, és ekként teljesen személytelen. Semmi köze ennek ahhoz, aki ő; ahogy a te esetedben sincs semmi köze ahhoz, aki te vagy. Az adott tulajdonság vagy késztetés felfedezése önmagadban csak akkor lehet ijesztő az éntudatod számára, ha azt összetéveszted valódi éneddel.
Tolle
