A skorpió át akart menni azon a kis tavon, ahol a béka lakott. Megkereste a békát, és azt mondta neki:
- Te, béka, szépen kérlek, vigyél már át a hátadon a túlpartra!
- Dehogy viszlek! Dehogy viszlek, hogyisne! Azért, hogy a mérgeddel elpusztíts? Eszem ágában sincs! – válaszolta a béka.
- Ugyan, ne mondd már, én nem csíplek meg, hidd el! Kérlek szépen, vigyél át a tavon! – kérlelte a skorpió.
- Nem viszlek én! Olyan erős a mérged, hogy biztos bele is halnék! – utasította vissza békánk az új jövevényt. Ez így ment estig, amíg a béka be nem adta a derekát, mert a skorpió már könyörgött neki, és a béka már nem bírta hallgatni. Azt mondta:
- Na jó, gyere, mássz fel a hátamra, átviszlek, de nehogy megcsípj!
A skorpió nagy boldogan felmászott a béka hátára, majd átúsztak a tavon. Megérkeztek a túlsó partra, de mielőtt a béka egyet is szólhatott volna, a skorpió halálosan megmarta, és csak azután mászott le a hátáról. Szegény béka a haláltusáját vívta, de utoljára még megkérdezte:
- De skorpió! MIÉRT??!
A skorpió pedig csak ennyit válaszolt:
- De hát béka, én egy skorpió vagyok! Ilyen a természetem!