Az élet motorja

A napokban láttam egy hirdetést, amely egy új okostelefont reklámozott, meglehetősen elgondolkodtató szöveggel. “Az életed motorja” – állt a plakáton. Bár elsőre költői túlzásnak éreztem a dolgot, kicsit elmerengve rájöttem: az apokaliptikus jövő megérkezett: robotok irányítják az életünket. Bár – egyelőre – nem olyan emberszabású droidok, mint Winona Ryder a Feltámad a halálban, de attól még gépek ők, akik felelősek azért, hogy reggel felébredünk, hogy megörökíthetjük az emlékezetes pillanatokat, hogy kapcsolódhatunk azokhoz, akiket szeretünk. Aki pedig aktívan használja a mobilját, annak egyben térképe, randi helyszíne is a gépezet, mi több: a kikapcsolódásra – játékra, zenehallgatásra is ezt használjuk. Azt hiszem, nem maradok egyedül a vallomásommal, ha kijelentem: ha elvennék tőlem az okostelefonomat egy hétre, tarthatatlan állapot következne be: az életem a jelenlegi formájában valóban “powered by Samsung” – ahogy a hirdetésben elhangzik.

Az igazi gond azonban – szerintem – nem akkor kezdődik, ha belebolondulunk a mobilunkba. A valódi probléma az, hogy ezzel párhuzamosan végtelenül elkeserít minket a függőségünk ténye. Egyfelől bújjuk a mobilunkat még a vécén ülve is, és minden egyes finom falatot, szép tájat, baráti összejövetelt le akarunk fotózni, majd hashtagekkel telenyomva felrakni az Instagramra, másfelől pedig panaszkodunk, hogy magányosak vagyunk, a valós szociális életünk eltörpül a virtuális mellett, és nem szánunk elég időt és energiát egymásra. Magam is baromira fel tudok bőszülni, ha egész nap a telefonomon lógok, és bár én választottam ezt a tevékenységet, valahol mégis bűntudatot érzek. Pedig nem kellene, hogy így legyen. Ha kicsit mélyebben belegondolunk, nagyapáink-nagyanyáink legalább annyi időt töltöttek újság olvasással, rádió hallgatással, telefonbeszélgetésekkel, rejtvény fejtéssel, vagy pasziánszozással, mint amennyit a mi generációnk az okostelefonja előtt. A világ rengeteget változott –közelebb kerültünk egymáshoz, egy gombnyomással elérhetőek vagyunk egymás számára, a kedvenc sztárjainkról már nem havonta egyszer hallunk egy magazinból, hanem naponta követhetjük őket a Facebook profiljukon, lassan a vezetékes telefon is olyan őskövület lesz, mint a walkman. Természetesen nem azt mondom, hogy találjunk ideológiát arra, miért nyomkodjuk a kütyüinket a nap 24 órájában, de abban biztos vagyok, hogy az sincsen rendjén, ha becsméreljük egymást, vagy önmagunkat amiért a generációnk elsőrendű médiuma nem a tévé, vagy az újság, hanem a mobiltelefonunk. Ahogy a világon mindenben, itt is az egyensúly a fontos: mindannyiunknak szükségünk van olyan pillanatokra, amelyekbe nem szólhat bele a „mini robot”. Olyan percekre, amelyeknek a motorja nem a készülékünk. Egy esti kutyasétáltatás mobiltelefon nélkül, egy a kádban eltöltött óra a saját gondoatainkkal, vagy egy vacsora, amelyet akkor sem szakítunk félbe, ha egyszerre érkezik Skype, Facebook, gMail, WhatsApp, Viber, Twitter, Tumblr és sms üzenetünk. És nem (csak) azért, mert a velünk szemben ülő elvárja tőlünk, hogy végre ráfigyeljünk. Sokkal inkább azért, mert mi magunk várjuk el, hogy néha kicsit önmagunkra figyeljünk.

Fényes hetet!

www.facebook.com/SteinerKristofOldala

www.facebook.com/WhiteCityBoyBlog