Egyszer egy pszichodráma csoportban én voltam terítéken, és hoztam egy helyzetet, amelyben tehetetlenséget éltem át. Ez történetesen egy gimnáziumi óra volt, egy olyan osztállyal, akikkel nem bírtam. A fejemre nőttek, mert béna voltam hozzájuk, innen pedig már csak egy lépés, hogy az ember szeretetlenné váljon. Berendeztük a termet, a csoport tagjai életre keltették az osztályt, valaki megszemélyesítette a tanárt, azaz engem, és elkezdődött a játék. Rövid idő múlva a csoportvezető megkérdezte tőlem, hogy ezt a valakit, aki most az én szerepemben van, milyennek látom. Belőlem pedig ösztönösen jött a válasz: egyszerűen röhejesnek! De amíg benne voltam a szituációban, saját magamat nem nevetségesnek, hanem nyomorultnak éltem meg. Elég volt csak tíz lépést eltávolodni, és máris jött egy egészen más gondolat és érzés. A távolság mindent megváltoztat, ezért ezeket a helyzeteket mindig izgalmas kívülről is megnézni. Ezt még képzeletünkben is meg tudjuk tenni - és egyszeriben valamit, amiről határozott elképzelésünk volt, egészen másképpen látunk.

Pál Feri