Figyelj! 

Azt szokták mondani, mindenki kedvenc témája saját maga, bár ezzel sokan vitatkoznának, mondván: “Mi? Én? Én aztán mindig mártírként hallgatok másokat, de hogy velem mi van, az senkit se érdekel.” Ám ha azon merengünk egy barátnő szakítási mizériáját, anyu kapros töltöttkáposzta receptjét hallgatva, hogy “bezzeg nekem annyi mondandóm lenne”, már el is dobtuk magunktól a lehetőséget, hogy igazán jó hallgatóság legyünk. És akkor még nem is beszéltünk arról a misztikus esetről, amikor valakinek – egyébként valahogy rendszerint az apukáknak – olyan hangszíne van, hogy ha tíz percent át beszél, képesek vagyunk teljes egészében kizárni a monoton “blablabla”-t a világunkból, és a monológ végén csak annyit mondunk (mivel fogalmunk sincs miről beszélt): “Abszolút.”

Ám bármily mókásan hangzik mindez, előbb-utóbb meg kell tanulnunk odafigyelni másokra, ha azt akarjuk, hogy mi is megallgattassunk. Annak ugyanis, aki képtelen teljes figyelmet szentelni a barátjának, rokonának, pasijának, előbb utóbb nem, hogy hallgatósága nem lesz, de még az imái sem találnak meghallgatásra…

Élt egyszer egy nagyszerű bölcs, aki az élete utolsó napjaira olyan beteg és gyenge lett, hogy csak suttogni tudott. Mégis folytatta a tanítványai tanítását, akiknek immár nagyon közel kellett ülniük hozzá ahhoz, hogy halhassák szavait. Egy helybéli tanár is megfigyelte a történteket. Látta, ahogy ez a bölcs ember néha órákig suttog a hozzá egyre közelebb hajoló diákjaihoz. „Nem értem,” mondta a tanár ez egyik diákhoz fordulva. „Ha a templomban több, mint harminc percet beszélek, akkor legszívesebben elkergetne a szószéktől. Ti még annak ellenére is, hogy a tanítótok már beszélni is alig tud, vagytok képesek órákig figyelni arra, amit mond!” „Azért figyelünk olyan hosszan és odaadóan, mert tudjuk, hogyha egyikünknek kéne suttogva beszélnie a tanárunkkal, akkor ő is odahajolna hozzánk és olyan sokáig figyelne a szavainkra, amíg be nem fejeztük a mondandónkat” válaszolta a tanítvány.

Ha el akarjuk érni azt a szintet, hogy meghallják a mondandónkat, akkor nekünk is arra kell koncentrálnunk, hogy mások szavaira odafigyeljünk.

Ezt a történetet Yehuda Berg osztotta meg saját blogján, de ha belegondolunk, akár az Ízek Imák Szerelmek egyik fejezete is lehetne. Emlékszel, amikor Elisabeth Gilbert a tengerparton hisztériázott, csak mert a saját félelmei gátat szabtak annak, hogy csónakba szálljon, és végighallgassa Felipe szerelmi vallomását? Ha képes vagy arra, hogy a legszebb ajándékot, a saját figyelmedet teljes egészében átadod valakinek, egészen elképesztő meglepetésekre számíthatsz cserébe. A házi feladatod tehát a hétre: szinte keresd a lehetőséget arra, hogy meghallgathasd valaki mondandóját, akit eddig unalmasnak, idegesítőnek, vagy egyszerűen csak érdektelennek ítéltél. A hét bibliai energiája, a Shmini azt üzeni nekünk: ha igaz, tiszta és odaadó természetünkre hallgatunk, hamar felfedezzük, hogy bárkitől tanulhatunk valamit a világról, az emberekről, vagy épp saját magunkról. Ha viszont nem figyelünk másokra, nem csak elszalasztjuk az alkalmat, hogy lemondjunk az egónkról egy percre, de igaz, szeretni vágyó természetünket is megtagadjuk. Meghallgatni, megérteni és értékelni a mások álláspontját, ugyanakkor tapintatosan, szeretettel elmagyarázni és megértetni a sajátodat is valóságos művészet. Legyél te is mestere ennek a csodálatos tudománynak.

Mesés hetet mindenkinek!

Amennyiben további napi, vagy heti inspiráló üzenetekre vágysz Kristóftól katt IDE!