Tegnap láttalak. Tényleg. Legalább öt másodperc is volt. Nem is több és nem is kevesebb. A körúton mentél. Itt voltál, nem máshol. Megismertem a hajadat, a járásodat, a kabátodat, a válladat, ahogy tartod. Tartottad. Itt voltál. Nekem. Velem.

Sokszor nem tudom, hol kezdődik a szerencse és a szerencsétlenség. Szerencsés az ember, mert szerethetett sokáig valakit. Szerethette öt-tíz-tizenöt évig, vagy még tovább. És szerencsétlen, mert harminc évig nem tehette. De mi van azzal, aki soha nem szerethetett? Vagy csak egy-két-három évig tehette? És mi van a kötődni képtelenekkel, az  érzelmi csököttekkel? Néha irigylem őket. De csak nagyon néha és soha nem komolyan.

Tegnap ott voltál a körúton tényleg. Játszottak a fények és az én agyam és szívem is kihagyott néhány másodpercre. A hatodik másodperc mindig a legrosszabb. Amikor rájövök, nem, ez te nem lehetsz. Mert nem vagy már itt, nem vagy velem, nem is ismernéd már fel a körutat, főleg azt sem tudod, tudnád, mi az a kombino és hol van az a Széll Kálmán. De én sokat tudok. Sokat - tőled. Tudom, hogy hogy kell rendesen gombócot csinálni és a krumplis pogácsát kiszaggatni, hogy hogy ment a Lidi néni a vásárba  és hogy bármilyen vihar is van az éltben, a család az, ahová az ember mindig visszatérhet. És tőled tudom azt is, hogy a legrövidebb út mindig egy mosoly lehet és a citrom fagyi a legfinomabb, a világ egyik legszebb könyve pedig az Aranyecset. Sírtunk rajta kettesben eleget. Vagy nem eleget.

Utálok utálni valamit, de annál borzasztóbb kegyetlenséget soha nem hallottam még, mint amikor azt mondják: az élet megy tovább. Persze, megy. Olyan a természete. Ám azt nem veszi észre senki, ha elvesztünk valakit, akkor úgy megy az élet, hogy mi ott állunk a pályaudvaron, a peron szélén, a vonatok pedig csak száguldanak el előttünk sorban. És nem értjük az egészet. Hangos, félelmetes és mintha valaki más filmje lenne. És elképzelni sem tudjuk, hogy mi valaha hogy ültünk ott fent egy szerelvényen. Visszakerülni pedig, hát az nem lehetetlennek tűnik, hanem egyenesen az is. Mert az a vonat már soha nem lesz olyan. A vágányok pedig csak végtelenben találkoznak újra... Mindenki, akivel dolgunk van az életünkben, az a személyes történetünk része, az egy elkerülhetetlen találkozás. És addig vagyunk csak együtt, amíg tanulnunk kell egymástól. Én tőled tanultam szeretni, elfogadni. És értelmezni a jeleket. Azt mondtad, amikor a mentőbe tettek, te már nem fogsz visszajönni. Fekete ruhában volt a mentős, hát tudtad, ez már nem az, aminek látszik. Ez már egy másik út kezdete. Elvesztettem azóta sokakat, másokat is. Mint az unokatestvéremet is, akinél fél évvel voltam fiatalabb. De már ő a fiatalabb több mint három éve. Hogy miért mondom most el ezeket? Nem is tudom. Mert te tudod. Tudom, hogy tudod. Nem tűntél el belőlem, nem illant el a lényed, mint ahogy a karácsonyra mondják nálunk, mert velem vagy és nem csak emlék ez az egész. Ha emlékként lennél, hát nem gondolnám azt húsz év után is, hogy ott sétálsz a körúton. És hogy mit köszönök neked? Mindent. Azt az erős alapot, amire én építkezem. A kedvet, a mosolygást, a dalokat, a szeretetet, a hitet. És ha van feladatom, hát akkor az egyik legfontosabb az, hogy vigyem azt az örökséget, amit te hagytál rám. Azt a széles nagy mosolyt, amit az embereknek adtál. A kedvességet, amivel mindenkiben a jót kerested. Mert nem csak ott fent kell egy ország, hanem itt lent is kell, hogy szép legyen minden...köszönöm, hogy részei voltunk egymás életének. És remélem, még sokáig fogom azt gondolni, téged látlak a körúton. Mert a Lidi néni elment a vásárba, de te maradsz és itt élsz bennem. Örökre.

Ps:

Én már újra a vonaton vagyok, de tudom, hogy milyen nehéz az, amikor valaki még a peron szélén áll. Sok erőt azoknak ezen a napon (is), akiknek még lüktető fájdalom most is egy hiány. Soha, senki nem szégyellje azt, ha még úgy érzi, nincs túl egy elvesztésen. Mert örülni kell az életnek, de megélve minden kis darabját, legyen az bármilyen fent vagy lent. Adjatok időt saját magatoknak és éljétek meg azt, ami most ott van bennetek!