Nesze!szer


Kicsi lélek és a Nap

beautyka 2017/03/12 20:42 komment

 

kicsi_en.jpg

 

Egyszer volt, hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki ezt mondta Istennek:
– Tudom ám, hogy ki vagyok én!”
– Ez csodálatos! Ki vagy? – kérdezte Isten.
– Én vagyok a Fény! – kiáltotta a Kicsi Lélek
Isten szélesen mosolygott. Nagyon helyes! – kiáltott fel. – Te vagy a Fény.
A kicsi lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra, amit a Királyságban már az összes lélek tudott.
– Pompás! – mondta.  – Ez igazán király!
De hamarosan, ez már kevésnek bizonyult. A Kicsi Lélek izgatott lett, és most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami nem rossz ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi önmaguk legyenek) és azt mondta:
– Szia, Isten! Most, hogy tudom Ki Vagyok, vajon jó nekem, hogy az vagyok?
– Arra gondolsz, hogy az akarsz lenni, Aki Valójában Vagy? – kérdezte Isten.
– Igen – válaszolta a Kicsi Lélek – egy dolog tudni, hogy Ki Vagyok, és egy másik dolog teljes valójában az lenni. Szeretném érezni, milyen Fénynek lenni!
– De te már Fény vagy – válaszolta mosolyogva Isten.
– Igen, de meg akarom érteni, milyen érzés – kiáltotta a Kicsi Lélek.
– Jó – válaszolta kuncogva Isten – feltételezem, tudnom kellett volna. Te mindig a kalandvágyók közül való voltál.
Aztán Isten arckifejezése megváltozott: – Van itt egy dolog.
– Mi? – kérdezte a Kicsi Lélek.
– Igen, nincs itt semmi más csak Fény. Látod, én csak azt teremtettem, aki te vagy; és így nem könnyű feladat megtapasztalni, Ki Vagy Valójában, amíg nincs itt semmi más, ami nem te vagy.
– Huh? – válaszolta a Kicsi Lélek, aki most egy kicsit összezavarodott.
– Gondold csak el – mondta Isten. – Olyan vagy mint a Nap Sugara. Ó, ahol te vagy, ott minden rendben van. Mint milliónyi és milliárdnyi gyertyaláng, együtt alkotjátok a Napot. Nélkületek, a Nap nem lehetne a Nap. Sőt, Napnak lenni a gyertyalángjai nélkül…és ez egyáltalán nem az a Nap lenne; nem ragyogna olyan fényesen.
Mégis, hogyan ismerd meg magad, mint Fény, mikor a Fény között vagy – ez a kérdés.
– Rendben – tért magához a Kicsi Lélek, – Te vagy Isten. Találj ki valamit!
Megint elmosolyodott Isten. – Már megvan. – mondta. – Mivel nem tudod látni magad, mint Fény mikor a Fényben vagy, körülveszünk téged sötétséggel.
– Mi az a sötétség? – kérdezte a Kicsi Lélek.
– Ez az, ami nem te vagy – válaszolta Isten.
Félni fogok a sötétségtől? – kiáltotta a Kicsi Lélek.
Csak ha azt választod – válaszolta Isten. – Nincs ott semmi, amitől igazán félni kellene, hacsak el nem határozod, hogy van. Látod, az egészet mi találjuk ki. Csak színlelünk.
– Ó – mondta a Kicsi Lélek, és már jobban érezte magát.

 

f4c5f06bb5758a863e632bae7f56a358.jpg

 

Aztán Isten elmagyarázta, azért hogy valamit is meg tudjunk tapasztalni, pontosan az ellentéte fog elénk tárulni. – Ez egy óriási ajándék – mondta Isten -, mert e nélkül nem tudhatnád meg, milyen bármi más.

Nem ismerheted a Meleget a Hideg nélkül, a Fentet a Lent nélkül, a Gyorsat a Lassú nélkül. Nem tudhatod mi az a Bal a Jobb nélkül, az Itt az Ott nélkül, a Most állapotát a Később nélkül.
Így tehát – foglalta össze Isten -, mikor körülvesz a sötétség, ne rázd az öklödet, ne emeld fel a hangodat, és ne átkozd a sötétséget. Inkább légy a Fény a sötétségben és ne légy dühös érte. Aztán, tudni fogod Ki Vagy Valójában, és mások szintén tudni fogják. Engedd, hogy a Fényed ragyogjon, ebből mindenki tudni fogja, milyen különleges vagy!
– Úgy érted, az rendben van, hogy a többiek láthatják, mennyire különleges vagyok?
– Természetesen. – kuncogott Isten. Nagyon jól van! De emlékezz, a „különleges” nem azt jelenti, hogy „jobb”. Mindenki különleges, mindenki a saját módján! Azért ezt sokan elfelejtették. Csak akkor fogják megérteni, hogy jó különlegesnek lenni, amikor látják, hogy neked, jó különlegesnek lenni.
– Remek! – mondta a Kicsi Lélek, mókásan táncolt, szökdécselt, nevetett és ugrált. – Olyan különleges lehetek, amilyen csak akarok!
– Igen, és elkezdheted már most rögtön.- mondta Isten, aki táncolt, ugrált és együtt nevetett a Kicsi Lélekkel.
– Miben akarsz különleges lenni?
– Miben különleges? – ismételte a Kicsi Lélek. – Nem értem.
– Rendben. – kezdte el a magyarázatot Isten. – Fénynek és különlegesnek lenni sokféle részből áll. Különlegesen kedvesnek, gyengédnek lenni. Különleges alkotó képességgel rendelkezni. Vagy különlegesen türelmesnek lenni. El tudsz képzelni, még bármilyen más módot is, hogy különleges légy?
A Kicsi Lélek csendben leült egy pillanatra. – El tudok képzelni sokféle módot, hogyan lehetek különleges! – kiáltott fel – Különleges dolog segítőkésznek vagy jószívűnek lenni. Különleges barátságosnak, és különleges előzékenynek lenni másokkal!
– Igen! – értett egyet Isten, – és bármelyik pillanatban, bármi vagy bármilyen különleges dolog a tiéd lehet, amit csak kívánsz. Ezt jelenti Fénynek lenni.
-Tudom mit szeretnék! Tudom mit szeretnék! – jelentette be a Kicsi Lélek nagyon izgatottan.
A különlegesnek az a része szeretnék lenni, amit megbocsátásnak hívnak. Ugye, különleges a megbocsátás?
– Ó, igen.- biztosította őt Isten – Ez nagyon különleges.
– Rendben – mondta a Kicsi Lélek. – Ez az, amit óhajtok. Megbocsátó szeretnék lenni. Szeretném megtapasztalni.
– Jó – mondta Isten – de van még itt egy dolog amit tudnod kell.


A Kicsi Lélek egy kicsit türelmetlen lett. Úgy tűnt még mindig van némi komplikáció. – Mi az? – sóhajtotta.
– Nincs senki, akinek megbocsájthatnál.
– Senki? – A Kicsi Lélek nehezen tudta elhinni, amit az imént hallott.
– Senki! – válaszolta Isten.
Minden amit teremtettem, tökéletes. Nincs egyetlen lélek sem az egész teremtésben, aki kevésbé tökéletes mint te. Nézz csak körül.
A Kicsi Lélek csak most vette észre, hogy egy hatalmas tömeg csoportosult köré. Lelkek jöttek, az egész Királyság széltéből és hosszából, hogy hallják a Kicsi Lélek rendkívüli társalgását Istennel.
Körülnézve a megszámlálhatatlanul sok összegyűlt lelken, a Kicsi Léleknek egyet kellett értenie. Senki nem tűnt kevésbé csodálatosnak, kevésbé pompásnak, vagy kevésbé tökéletesnek, mint a Kicsi Lélek, maga.
Olyan csodálatos lelkek csoportosultak köré, és annyira csodálatosan testesítették meg a Fényt, hogy a Kicsi Lélek alig bírta nézni őket.
– Tehát kinek akarsz megbocsátani? – kérdezte Isten.
– Srácok, ez többé már nem vicces! – morgott a Kicsi Lélek. Meg szeretném tapasztalni, milyen Megbocsátónak lenni. Szeretném tudni, milyen „különlegesnek” lenni.
És a Kicsi Lélek megtanulta, milyen az, amikor szomorúságot érez. De aztán egy Barátságos Lélek kilépett a tömegből.
– Ne aggódj, Kicsi Lélek – mondta – Én segítek neked.
– Te fogsz segíteni? – ragyogott fel a Kicsi Lélek – De mit tudsz tenni?
– Adhatok valamit, amiért megbocsáthatsz!
– Tudsz?
– Természetesen! – csiripelte a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben és teszek valamit, amiért megbocsáthatsz.
– De miért? Miért tennéd ezt? – kérdezte a Kicsi Lélek. Te, aki annyira abszolút tökéletes vagy! Te, aki oly gyors sebességgel vagy képes vibrálni, hogy létrehozod a Fényt, nehezen tudom ezt elképzelni rólad! Hogyan tudnád megtenni, hogy a vibrálás, amitől oly fényesen ragyogsz, lelassuljon annyira, hogy a Fényed átalakuljon sötétséggé és sűrűséggé? Hogyan lennél képes te, aki oly könnyed vagy, hogy a csillagok tetején táncolsz és a gondolat sebességével jutsz át a Királyság túloldalára, hogy bekerülj az életembe és megtegyed ezt a nagyon nehéz és rossz dolgot?
– Egyszerű – válaszolta a Barátságos Lélek – Megtenném, mert Szeretlek.
A Kicsi Lélek meglepettnek tűnt a válasz hallatán.
– Ne légy meglepve – mondta a Barátságos Lélek – Megtetted már ugyanezt értem. Nem emlékszel? Ó, rengetegszer együtt táncoltunk, te és én. Ezer meg ezer éven keresztül, és eonokon át táncoltunk együtt. Sok helyen és sokszor játszottunk együtt. Csak te most nem emlékszel. Mindketten voltunk már Minden. Voltunk a Fent és Lent, a Bal és Jobb. Voltunk az Itt és Ott, a Most és az Aztán. Voltunk férfi és nő, jó és rossz – mindketten voltunk áldozat és cselszövő is.
Így jöttünk sok idővel ezelőtt együtt, te és én, mindegyikünk pontosan és tökéletesen hozta a Kifejezés Lehetőségét és a Megtapasztalást, hogy Kik Vagyunk Valójában.
És így – magyarázta tovább a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és most én leszek a „rossz”. Valami nagyon szörnyűt fogok tenni, és akkor megtapasztalhatod a megbocsátást.
– De mit fogsz tenni? – kérdezte a Kicsi Lélek egy kicsit idegesen – Nagyon szörnyű lesz?
– Ó – felelte a Barátságos Lélek kacsintva – Majd kitalálunk valamit.
Aztán a Barátságos Lélek komollyá vált, és halkan azt mondta – De tudod, egy dolog felől biztosítanod kell.
– Mi az? – akarta tudni a Kicsi Lélek.
Le fogom lassítani a rezgésemet, hogy nagyon nehézzé váljak, és megtegyem ezt a „nem túl szép dolgot”. Valami nagyon eltérőt fogok mutatni, mint amilyen vagyok. És egy szívességet kérek tőled a visszatéréshez.
– Ó, bármit, bármit! – kiáltotta a Kicsi Lélek, és elkezdett táncolni és énekelni. – Megbocsátó leszek! Megbocsátó leszek!
Aztán a Kicsi Lélek észrevette, hogy a Barátságos Lélek nagyon csöndben maradt.
Mi az? – kérdezte – Mit tehetek érted? Te egy igazi angyal vagy, hogy hajlandó vagy megtenni ezt értem!
– Természetesen, a Barátságos Lélek egy angyal! – szólt közbe Isten. – Mindenki az! Mindig emlékezz: Soha nem küldtem mást, csak angyalokat!

 


Így, a Kicsi Lélek még többet akart tudni, mint valaha, hogy eleget tegyen a Barátságos Lélek kérésének.
– Mit tehetek érted? – kérdezte újra a Kicsi Lélek.
– Egyszer bántani foglak és legyőzlek – válaszolta. – Abban a pillanatban, amikor a legrosszabb dolgot teszem veled, amit talán el tudsz képzelni…
– Igen? – szólt közbe a Kicsi Lélek – Igen…?
– Emlékezz, Ki Vagyok Valójában.
– Ó, Emlékezni fogok! – kiáltotta a Kicsi Lélek – Megígérem! Mindig emlékezni fogok rád, mint ahogy itt és most vagy!
– Jó – válaszolta a Barátságos Lélek – mert látod, keménynek kell látszanom, és el fogom felejteni, ki vagyok. És ha te nem emlékszel rám, mint ahogy én magam sem, nagyon hosszú ideig nem leszek képes emlékezni. És ha én elfelejtem Ki Vagyok, te is elfelejtheted, Ki Vagy Te, így mindketten elveszettek leszünk. Aztán szükségünk lesz egy másik lélekre, aki eljön, és emlékeztet rá minket, Kik Vagyunk.
– Nem, nem lesz szükségünk rá! – ígérte meg újra a Kicsi Lélek – Én, emlékezni fogok rád! És megköszönöm, amiért elhozod ezt az ajándékot, és a lehetőséget melyben megtapasztalhatom, Ki Vagyok Én.
Így, létrejött a megállapodás. A Kicsi Lélek, elindult az új életbe, izgatottan, amiért egy különleges dolog részese lesz, amit Megbocsátásnak hívnak.
És a Kicsi Lélek nyugtalanul várakozott, hogy meg tudja tapasztalni a Megbocsátást, és megköszönje akármelyik lélek tette is azt lehetővé.
Új életének minden pillanatában, valahányszor csak egy új lélek bukkant fel a színen, és az új lélek örömet vagy szomorúságot hozott – és főleg, ha szomorúságot hozott – a Kicsi Lélek visszaemlékezett arra, amit Isten mondott.
– Mindig emlékezz – mosolygott Isten: – Soha nem küldtem mást, csak angyalokat.

Neale Donald Walsch

A tölgyfa élete

beautyka 2017/03/05 19:50 komment

 

oaktree.jpg

 

Sokan vannak, akik tudni vélik, mi a jó neked. Gyermekkorod óta egyre többen megmondták, melyik úton haladj, mit szeress és mit ne, milyen embernek kéne lenned, hogyan lehetsz boldog, elismert, sikeres. De hol vagy te? Hol vannak a saját vágyaid, a saját álmaid, a saját személyiséged abban az életben, amit jelenleg élsz? Talán sehol.
Ha ezt érzed, nem vagy egyedül. Nagyon sok olyan ember él közöttünk, aki fél őszintén felvállalni önmagát, görcsösen meg akar felelni másoknak, és csak hosszú idő után, rengeteg fájdalom árán jön rá, hogy olyan úton jár, ami nem teszi boldoggá. Úgy pedig semmi értelme nincsen. Erről szól az a tanmese, aminek az eredeti változatával nemrég találkoztam.
Volt egyszer egy gyönyörű kert, tele különféle gyümölcsfákkal és szebbnél szebb bokrokkal, virágokkal. A kert lakója volt egy tölgyfa is. Jó ideje ott állt már a többi fa mellett, de nagyon nem érezte jól magát. A gyümölcsfák évről évre hozták a zamatos gyümölcsöket, a virágok csodálatos színekben pompáztak, a tölgyfa pedig csak irigykedve nézte őket, és szorongva, egyre nagyobb szomorúságban töltötte napjait.
Egy napon az almafa így szólt hozzá: „Nagyszerű dolog almát teremni! Csak azért nem megy még neked, mert nem összepontosítottad eléggé a figyelmedet. Ne búsulj, az akaraterőd edzésével Te is tudsz majd ilyen szép almákat teremni.”
„Ne almát akarj teremni!” – szólt bele a rózsabokor büszke öntudattal – „Inkább nézz csak ide, mennyire szépek a virágaim. Neked is lehetnek ilyen rózsáid, még könnyebben is, mintha almát próbálnál teremni.”
Szegény tölgyfa minden véleményt meghallgatott, és egyre kétségbeesettebben próbálkozott, hogy megfogadja a tanácsokat, ám sehogy sem sikerült neki sem almafává, sem rózsabokorrá, sem más növénnyé válnia. Kezdett meghalni benne a remény, hogy valaha is boldog lesz.
Ekkor érkezett a kertbe a bagoly. A bölcs madár csak átutazóban volt, de látta a tölgyfa szomorúságát, ezért leszállt az ágára, meghallgatta őt, majd így szólt:
„Túl sokat figyelsz arra, hogy mások milyenek, és milyennek akarnak látni téged. Annyit foglalkoztál a külső zajjal, hogy már meg sem hallod a belső hangodat. Nem vagy önmagad. De ha figyelsz, és újra meghallod a belső hangodat, akkor megtalálod a boldogságodat is.”
Azzal felszállt a tölgyfa ágáról, és már repült is tovább.
„A belső hangomat?” – töprengett magában a tölgyfa. „Nekem olyan is van?”
A bagoly szavai komoly hatással voltak rá. Egyre kevésbé figyelt az almafa, a körtefa, a rózsa és mások kinézetére és véleményére – már sokkal jobban érdekelte, hogy mi is az a belső hang, és mit rejthetnek a bagoly titokzatos szavai.
Aztán ahogy egyre többet figyelt befelé, elkezdte megérteni, hogy nem is olyan titokzatos mindez. Egyre jobban meghallotta a saját belső hangját, és elkezdte érezni, hogy ki is ő valójában. A bagoly szavai értelmet nyertek számára.
„Te tölgyfa vagy.” – szólt a belső hangja – „Nem azért vagy itt, hogy olyan legyél, mint az almafa vagy a rózsa, hanem azért, hogy tölgyfaként élj boldog és teljes életet. Te vagy az, aki árnyékot ad a fáradt vándornak, Te adsz biztonságos odút a madaraknak, Te mutatsz utat annak, aki eltévedt, Te teszed fenséges megjelenéseddel még szebbé a tájat.”
És a tölgyfa végre megnyitotta a szívét, hogy valóban önmaga lehessen. Elkezdett terebélyesedni, jó szívvel fogadta a madarakat és a vándorokat, és soha többé nem figyelt arra, hogy ki milyennek akarja látni őt, vagy mások szerint mit kéne tennie. Éppen ezért kezdték egyre többen tisztelni és megbecsülni. Ő pedig egyszerűen csak őszintén önmagát adta, és nagyon jól érezte magát a világban.
„Tölgyfa vagyok.” – mondta ki őszinte boldogsággal minden egyes nap.
Sok olyan emberi tölgyfa él közöttünk, aki almafává vagy rózsabokorrá próbál válni, és sehogy sem megy neki. Feszengve nézi a többieket, azt hiszi, hogy őket lemásolva picit is boldogabb lehet, és közben olyan mélyre eltemeti önmagát, hogy a szabadság és a boldogság fogalmai már csak üres hívószavakká válnak számára. „Sorsába” beletörődve éli meg az újabb és újabb kudarcokat.
De veled nem kell, hogy így legyen. Neked nem kell folyton kínoznod önmagad, hogy miért nem vagy olyan, mit mások. Nem kell hagynod, hogy bárki is rád erőltessen egy készen kapott életet. Mert ha elfogadod a különbözőségeidet, és megtalálod a saját értékeidet, akkor megnyitod a kaput egy olyan élet felé, ahol mosolyogva kelsz fel reggel, és úgy is fekszel le este.
Mert lehet így is élni. Ha tölgyfa vagy, lehetsz boldog tölgyfa.
Csak rajtad áll.
Használd fel oldal

Vidám vasárnap

beautyka 2017/02/25 20:19 komment

 

nezdmashogy.jpg 

 

Kutatók egy csoportja 5 majmot zárt be egy ketrecbe. Középre egy létrát helyeztek, majd annak tetejére banánt. Amikor az egyik majom felmászott a létrán a banánért, a kutatók egy vödör vizet zúdítottak a másik négy majom nyakába. Minden alkalommal, amikor egy majom megpróbált felmászni a létrán, leöntötték a többieket hideg vízzel.

Hamarosan meg is tanulták a majmok, hogy aki fel mer indulni a létrán, azt meg kell akadályozni, le kell onnan verni, mert ha nem, jön a hideg zuhany az égből. Nem sok idő kellett rá, hogy egyik majom se próbálkozzon felmászni a létrán. Banán ide, banán oda…

Ezek után a tudósok lecserélték az egyik majmot egy újra. Az új majom természetesen rögtön elindult a létrán, de a többi majom leverte, pedig már nem is kaptak hideg zuhanyt. Az új majom persze nem értette, hogy miért kapja a verést, de pár alkalom után megtanulta, hogy a létrán nem megyünk fel. Ezután lecseréltek még egy majmot, és ugyanez történt. Elindult a létrán és rögtön kapott is érte… Ami azért furcsa, mert az előző új majom is részt vett a verésben, holott nem tudta a miértjét, hiszen ő sosem kapott vizet a nyakába. A harmadik, negyedik és végül az ötödik majommal is megismétlődött ugyanez a történet. Most már nincs senki az eredeti 5 majomból.

Senki nem tudja, miért nem lehet felmászni arra a létrára. Senki nem érti, miért nem lehet elindulni a banánért. Mégsem másznak fel érte. Miért? Ha megkérdeznénk őket és tudnának beszélni, valószínűleg ezt válaszolnák: „Nem tudom. Egyszerűen errefelé így működnek a dolgok.”

Mert ez mindig így volt és ezt így kell csinálni. Lehet, hogy épp feltesszük a kérdést önmagunknak: miért tesszük folyton azt, amit általában teszünk, amikor léteznek más utak, más megoldások is?

Milyen irányba fejlődünk, ha mindig csak a régi, kitaposott utat követjük? Ki mondta azt, hogy ez így jó? Ki döntötte el? Létezik egy másik világ a mi kis világunkon kívül… Jobb, szebb? Nem tudjuk. Miért? Mert nem merjük megkérdezni, miért is nem lehet felmászni azért a csábító banánért.

Ma gondold végig azt, hogy hol a te banánod, létrád...

 

1967_vogue.jpg

 

Kínában egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap -a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni.
A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.

A nehézségek szerepe

beautyka 2017/01/22 20:04 komment

 

 

butterfly.jpg

 

Egy nap egy kis pillangó látszott egy félig nyitott selyemgubóban. Egy férfi ült és nézte a pillangót néhány óráig, ahogy küzdött, hogy testét kiszabadítsa a kis lyukon keresztül. Aztán úgy tűnt, a folyamat teljesen megállt. Úgy látszott, mindent megtett, amit tudott, és semmi többre nem képes. A férfi eldöntötte, segít a pillangónak: fogott egy ollót és kinyitotta a selyemgubót. A pillangó könnyen kijutott. De a teste összeaszott volt, gyenge és a szárnyai összezsugorodtak. A férfi tovább nézte, mert várta, hogy bármelyik pillanatban kinyílhatnak a szárnyak, megnőnek, kitárulnak, és képesek lesznek elvinni a pillangó testét, szilárdak és erősek lesznek. Semmi nem történt! A pillangó az életét ebben a gyenge testben, összeaszott szárnyakkal töltötte. Soha nem volt képes repülni. Amit a férfi, az ő kedvességével és jóindulatával nem értett. Hogy a szűk selyemgubó és a küzdelem a szűk nyíláson keresztül szükséges a pillangónak, ez a természetes útja, hogy a pillangó kiszabadítsa testét a selyemgubóból, szárnyaival képes legyen repülni.

Néha pontosan a nehézségekre van szükségünk az életben. Ha hagyjuk az életünket akadálytalanul folyni, ez megbénít minket. Nem leszünk erősek, amikor annak kell lennünk. Nem fogunk tudni, repülni.

Kértem Erőt…és kaptam nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.
Kértem Bölcsességet...és kaptam problémákat, hogy megoldjam őket.
Kértem Jómódot...és kaptam agyat és izmot, hogy dolgozzak.
Kértem Bátorságot...és kaptam akadályokat, hogy legyőzzem azokat.
Kértem Szerelmet...és kaptam bajban lévő embereket, hogy segítsek.
Kértem Jóindulatot...és kaptam lehetőségeket.
Semmit nem kaptam meg, amit akartam...
De mindent megkaptam, amire szükségem volt.

 

Éld az életet félelem nélkül, nézz szembe az akadályokkal, tudd, hogy képes vagy legyőzni őket.

Tanmesék

Vidám vasárnap

beautyka 2017/01/14 21:17 komment

 

szep_kabat.jpg

 

Szép tavaszi nap volt. A fiatalasszonyt békesség töltötte el, miközben Jézus haláláról és feltámadásáról elmélkedett.
megállt egy pillanatra a lépcsőknél, amelyek a főutcára vezettek, és amely már tele volt munkába siető emberekkel.
A régi helyén, az átjáró kezdetén ült az idős virágárus néni. A lába elé, egy újságpapírra sorakoztatta ki a friss virágokból készített csokrait. A néni mosolygott; idős, ráncos arca valamilyen benső örömtől sugárzott.
A fiatalasszony nem sokat gondolkodva lehajolt, kiválasztott egy csokrot és közben megkérdezte a nénitől:

-Ahogy nézem, ma boldog, ugye?
-Miért ne lennék? - válaszolta. -Minden rendben van, hát nem?
Toprongyos volt és nagyon öreg. A fiatalasszony ezért meglepődött a matróna válaszán.
-Maga már évek óta itt ül. És mindig mosolyog. Úgy látszik jól viseli a bajokat!
-Aki ilyen magas életkort megélt, az nem kerülheti el a bajokat. Tudja, kedvesem, olyan ez, mint Jézus és a nagypéntek... S akkor elhallgatott.
-Mint micsoda?- kérdezte a fiatalasszony.
-Mondom, mint Jézus és a nagypéntek... Amikor Jézus pénteken meghalt a kereszten, ez volt az emberiség legrosszabb napja. S amikor jönnek a bajok, nekem mindig ez juta az eszembe. Mert ilyenkor az is eszembe jut, mi történt harmadnap, húsvétkor.  Jézus feltámadt a halálból. Amikor a dolgok rosszul mennek, már megszoktam, hogy várok három napot, mert akkor valahogy minden jóra fordul.

A fiatalasszony búcsúzásul a nénire mosolygott, majd továbbment. Azóta, amikor csak gondjai támadnak, mindig eszébe jutnak a néni szavai:

Adj alkalmat istennek, hogy segítsen. Várj három napot!

 

sertodott_beka.jpg

 

A skorpió át akart menni azon a kis tavon, ahol a béka lakott. Megkereste a békát, és azt mondta neki:
- Te, béka, szépen kérlek, vigyél már át a hátadon a túlpartra!
- Dehogy viszlek! Dehogy viszlek, hogyisne! Azért, hogy a mérgeddel elpusztíts? Eszem ágában sincs! – válaszolta a béka.
- Ugyan, ne mondd már, én nem csíplek meg, hidd el! Kérlek szépen, vigyél át a tavon! – kérlelte a skorpió.
- Nem viszlek én! Olyan erős a mérged, hogy biztos bele is halnék! – utasította vissza békánk az új jövevényt. Ez így ment estig, amíg a béka be nem adta a derekát, mert a skorpió már könyörgött neki, és a béka már nem bírta hallgatni. Azt mondta:
- Na jó, gyere, mássz fel a hátamra, átviszlek, de nehogy megcsípj!
A skorpió nagy boldogan felmászott a béka hátára, majd átúsztak a tavon. Megérkeztek a túlsó partra, de mielőtt a béka egyet is szólhatott volna, a skorpió halálosan megmarta, és csak azután mászott le a hátáról. Szegény béka a haláltusáját vívta, de utoljára még megkérdezte:
- De skorpió! MIÉRT??!
A skorpió pedig csak ennyit válaszolt:
- De hát béka, én egy skorpió vagyok! Ilyen a természetem!

 

 

 

Vidám vasárnap

beautyka 2016/10/22 19:57 komment

 

 

stones.jpg

 

 

Egy filozófia professzor az előadását úgy kezdte, hogy fogott egy konzerv-üveget és feltöltötte kb. 5 cm átmérőjű kövekkel. Rákérdezett, hogy ugye tele van az üveg.
Igen - volt a válasz.
Ezután elővett egy dobozt, tele apró kaviccsal, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van. A professzor ezután elővett egy dobozt homokkal és azt kezdte betölteni az üvegbe. Természetesen a homok minden kis rést kitöltött.
És most - mondta a professzor - vegyék észre, hogy ez az önök élete.
A kövek a fontos dolgok - a családod, a partnered, az egészséged, stb. . . - ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amik még számítanak, mint a munkád, a házad, az autód. A homok, az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életeddel. Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak számodra. Fordíts figyelmet azokra a dolgokra, amelyek alapvetőek a boldogságod érdekében. Mindig lesz időd dolgozni, takarítani, vendégeket hívni, rendet rakni. Először a kövekre figyelj - azokra, amik igazán számítanak.
. . . A többi csak homok. .

 

ezo_mese.jpg

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesebeli ország, ahol olyan magasra nőttek a hegyek, hogy csúcsaik már az égbe nyúltak. Az egyik hegyen volt egy fennsík. Csodálatos kilátás nyílt innen a környező vidékre. Mindenhol hegyek, a levegő kékesfehéren remegett, s oly tiszta volt, hogy messziről, a tenger felől idehallatszott a sirályok hangja.
A fennsíkot üde, zöld gyep borította, s nem volt itt más, csak egy szerény, csendes kis templom, s körülötte vörös rózsák. A templomba belépve mélységes csend és nyugalom fogadta a látogatót. A bejárattal szemben egy egyszerű oltár emelkedett, sima kőasztallal. A fából faragott padsorok között régi korok emléke lebegett, és minden békét és harmóniát sugárzott magából. A templom egyetlen dísze, színesre festett üvegablakai voltak. A művész mesteri tökéllyel alkotta meg színeiket, így amikor a Nap besütött, gyönyörű fénybe öltöztette a templomot.
Az üvegablakok között volt egy, amelyik érezte, hogy ha több napfényt tudna átengedni magán, akkor csoda történne: az emberek olyan élményben részesülnének, amiről nem is álmodnak. Látta ugyanis, hogy milyen nagy különbség van a kinti és a benti fény között, s szerette volna a kettőt eggyé tenni.
Sokat töprengett, mit tehetne, és időnként próbálkozott is: néha leporolgatta magát, máskor izgett-mozgott, hogy üvegtábláin jobban áthatolhasson a napsugár – de nem volt megelégedve az eredménnyel. A szíve szomorú volt, amikor látta, hogy az emberek megelégszenek azzal a félhomállyal, ami odabent van, s nem tudják, hogy milyen is az igazi fény.
Egyszer, egy nyiladozó, üde nyári hajnalon, amikor éppen felkelt a Nap, s első sugarai a templom ablakaira vetődtek, a mi ablakunk lelkét annyira elöntötte a fenséges élmény, hogy a szépségtől kicsordultak a könnyei, és felsóhajtott: "Bárcsak teljesen át tudna sütni rajtam, hogy ezt odabent mindenki láthassa, és akkor részesülhetne ebből az éltető fényből! Óh, bárcsak tudnám, mit tegyek!"
És ekkor váratlanul, bársonyos, simogató hangon megszólította őt a fény: "Lásd, itt vagyok. Fordulj felém, engedd, hogy minden sugaram átjárjon, átmelegítsen! Én szüntelenül áradok rád, és mindenkire, fogadd el fényemet! És most nyújtom a kezem feléd, gyere hozzám, nézd meg magadat innen! Tudni és látni fogod, hogy mit kell tenned, ha arra vágysz, hogy átragyogjak rajtad." És a fény kinyújtotta finom, puha kezét, majd a szívéhez emelte őt. Az ablak innen már sokkal többet látott, s hamarosan tudta is, hogy mit kell tennie. Rájött, hogy miért és miként fordult el, gubózott be magányába a fény elől. Azt is látta, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy ezek a kis védőlemezek – amiket ő épített ki magában – ismét megbarátkozzanak a fénnyel, s meg is bízzanak benne.
Majd felfedezte, hogy az évek hosszú során rárakódtak olyan dolgok, amelyek már fölöslegessé váltak a számára, s amelyek akadályozták célja elérésében. Innen kívülről pontosan tudta, hogyan kell ezektől óvatosan és körültekintően megszabadulnia.
Fürkésző tekintete megakadt belső üvegtábláin is. Észrevette, hogy itt is egy kis átrendezésre van szükség, hogy minden a helyére kerüljön. Alaposan megfigyelte a részleteket, s jól megjegyezte, mit hová kell áthelyeznie, vagy másképpen alakítania.
Még néhány percet eltöltött azzal, hogy megfigyelte, mit kell még tennie ahhoz, hogy át tudja engedni magán a kívülről áradó fényt, majd amikor készen lett ezzel, el is képzelte, hogyan fog mindez megtörténni.
Lelki szemeivel látta, ahogyan védőlemezei – amit a bántásoktól, sérülésektől való félelme épített fel – fokozatosan a fény felé fordulnak, majd feloldódnak benne, s ezután látta magát, ahogyan megtisztul, megszabadul a lerakódásoktól, a felesleges súlyoktól, és érezte a megkönnyebbülést is. Az átalakulás pedig tovább folytatódott: belső üvegtáblái szépen, lassan átrendeződtek, finom mozgás indult meg benne, és lassan minden a helyére került. És ez így folytatódott tovább, egészen addig, amíg a fény szabadon át tudott áramlani az üvegablakon. Mikor mindezt végignézte a fényből, érezte, hogy a puha kéz visszahelyezi őt eredeti helyére, és szeretettel nézi, figyeli továbbra is.
Ezzel csodálatos változás kezdődött meg az üvegablak életében. Tisztán emlékezett mindarra, amit a ragyogás szívében állva látott, és boldogan fogott neki a megvalósításnak. Türelemmel és kitartással végezte a védőpajzs lebontását, a belső tisztításokat, és élvezte ezek eredményét is. Érezte, hogy amint egyre jobban halad célja felé, valóban még több fényt tud átengedni magán. És egyszer eljött a nap, amikor elkészült, átalakult, ráhangolódott a fényre, amely már szabadon ragyogott át rajta. Valahányszor besütött a Nap ezen az üvegablakon, a templomot eddig még nem látott ragyogás töltötte el. Az emberek hamarosan észrevették ezt, s odagyűltek az ablak alá, élvezték az áradó, tündöklő fényt, amely körülölelte őket. Elteltek szépségével, gyógyító erejével, s eltöltötte őket az a béke, nyugalom és harmónia, amelyet a fény hordozott magában. Ott álltak minden nap, és gyógyultak, erőt merítettek az örök Forrásból, amely így eljutott hozzájuk, s eközben az ablakot már nem is látták, mert ő maga is fénnyé vált, s minden lélegzetéből és szívdobbanásából az örök élet áradt szét.

Szabó Judit

A te batyudban mi van?

beautyka 2016/09/25 20:01 komment

 

 

givenchy_taska.jpg

 

Valamikor hajdanán, amikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány.

Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta:
- Én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám.
Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának:
- Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám.
A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.

Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt. A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tőle:
- Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?
- Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok

élettörténetpróbaigazságteherbölcsbatyu

Vidám vasárnap

beautyka 2016/09/10 20:36 komment

 

tea_ido.jpg

 

Volt egyszer egy nő, aki amikor elment a pszichológushoz, az felajánlotta, hogy tegye a kabátját a szófára. A nő összerezzent: azt nem lehet! Ő valahova fel akarja akasztani mindenképp. A pszichológus tudomásul vette ezt, lement a terápiás idő, de a végén megkérdezte:

- Miért nem tette a kabátját az ágyra?
- Mert édesanyám erre tanított - hangzott a válasz.
- De miért?
- Nem tudom. Csak így van.

Megkérte, hogy a következő alkalomra kérdezze meg az édesanyját, miért nem szabad a kabátot a szófára tenni.

Következő alkalommal a nő elmesélte, hogy az édesanyja is azt mondta: az ő anyja tanította neki, neki pedig az ő anyja. Szerencsére még élt a százéves üknagymama és őt is meg tudták kérdezni erről.

- Tudod, amikor mi a századelőn Amerikába érkeztünk, a családunk jómódúnak számított a környéken. Átmentem az utcabeli gyerekekhez játszani, náluk viszont rengeteg volt a poloska és a tetű. Édesanyám arra tanított, hogy ne tegyem a kabátomat az ő ágyukra, mert belemásznak a tetvek. Én pedig tovább adtam ezt a gyerekeimnek.

Te miben hiszel?

beautyka 2016/08/21 20:20 komment

 

twins_1.jpg

 

Egy várandós hölgy méhében két kis magzat beszélget

"- Te hiszel a születés utáni életben? - kérdezi az egyik.
- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Szerintem az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erõsekké váljunk ahhoz, ami vár bennünket - válaszolja a másik.
- Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szánkkal fogunk enni.
- Hát ez ostobaság! - vág vissza a másik. Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal?! Ez nevetséges! Hiszen itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot... de mondok még valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert ez a köldökzsinór már most is túlságosan rövid!
- De, de... valami biztosan lesz. Csak valószínûleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
- De hát még soha senki sem tért vissza a születés után! A születéssel az élet egyszerûen véget ér! Különben is, az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!
- Én nem tudom pontosan milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre megláthatjuk az édesanyánkat, és õ nagyon vigyáz majd ránk! - válaszolja reményteljesen.
- Az Anyát? Te hiszel az Anyában? Hol van?
- Hát... mindenütt, körülöttünk! Itt van mindenhol, mi benne vagyunk, és neki köszönhetõen létezünk! Nélküle egyáltalán nem lennénk.
- Én ezt nem hiszem. Én soha, semmiféle anyát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is!
-Néha - mondja elmerengve a másik - amikor csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel nekünk, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat! Tudod, én tényleg azt hiszem - teszi hozzá -, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk!"

Vidám vasárnap

beautyka 2016/08/13 19:48 komment

 

 

suni.jpg

 

Hideg tél volt. A leghidegebb évek óta.

Rengeteg állat elpusztult az erdőben. Megfagytak.

A sünök kitalálták, hogy összehúzódnak szorosan az odújukban és így egymást melegítve átvészelik a telet. Összebújtak, és már nem is fáztak, de nem telt bele sok időbe, hogy észrevegyék a sebeket magukon, amiket a hozzájuk bújó társuknak a tüskéi okoztak rajtuk.

Nem lesz ez így jó, gondolták és eltávolodtak egymástól. Eltelt egy óra és újra vacogtak a hidegben, így hát választásra kényszerültek.

Vagy külön válnak, és ezáltal eltűnnek a Föld színéről vagy összebújnak és elviselik egymás tüskéit.

Bölcsen úgy határoztak, hogy újfent összeölelkeznek. Eltelt pár hét és kitavaszodott, a sünök pedig boldog éltek tovább, együtt békességben.

 

Vidám vasárnap

beautyka 2016/08/06 19:59 komment

 

 

 

indiai_kezes2.jpg

 

 

Egy indián faluban élt egy szegény öreg indián, de mindenki irigy volt rá, mert volt egy csodaszép fehér lova. Egy reggel nem találta a lovát az istállóban. Összegyűlt az egész falu, és az indiánok azt mondták: „Micsoda balszerencse!” Az öregember azt felelte: „Majd meglátjuk! Nem tudom, hogy ez szerencsétlenség-e vagy áldás, mert nem tudom, mi következik.” A többiek kinevették az öreget. Ám a ló 15 nap múlva visszajött, mert nem ellopták, hanem kitört a vadonba, ráadásul 12 vadlovat is magával hozott.

Újból összegyűltek az emberek, és azt mondták: „Igazad volt! Tényleg áldás lett belőle.”
Az öregember azt felelte: „Majd meglátjuk!” Az öregembernek egyetlen fia volt, aki elkezdte betörni a vadlovakat. Már egy hét múlva leesett a lóról, és eltörte a lábát. Az indiánok újból összegyűltek és ítélkeztek: „Igazad volt, szerencsétlenséget hozott. Az egyetlen fiad most leesett a lóról, pedig ő volt a támaszod öregségedre. Most szegényebb vagy, mint azelőtt bármikor.” Az öregember így válaszolt: „Majd meglátjuk!”

Úgy történt, hogy az indián törzs kiásta a csatabárdot és háborúba keveredett. A vidék minden fiatal férfijét elvitték katonának. Csak az öregember fia maradt otthon, mivel eltört a lába. Siránkozás töltötte be az egész vidéket, mert ezt a háborút nem lehetett megnyerni, és mindenki tudta, hogy a legtöbb fiatal férfi nem fog hazatérni.

Az emberek elmentek az öreghez, és azt mondták: „Igazad volt, neked áldás lett belőle!” Az öregember azt felelte: „Nem hagytok fel az ítélkezéssel. Minden, ami van, az van. Behívták a fiaitokat a hadseregbe, az én fiamat pedig nem hívták be. Csak az egész tudja, hogy ez áldás-e vagy szerencsétlenség. Soha ne ítélkezzetek!”

Avagy: kis formaruha körkép

Hurrá,  mindjárt olimpia! Alig várjuk, hogy ismét szurkolhassunk a magyar színekben versenyző sportolóinkért. Apropó, magyar színek, kicsit körülnéztünk, miben is vonultunk be négy évenként az olimpiai nyitóünnepségekre. Volt néhány egészen kínos mellélövés is….

Barcelona 1992.

barcelona_0_1.jpg

Igen, huszonnégy évvel ezelőtt a katalán városban úszott óriásit Egérke, azaz Egerszegi Krisztina. Akkoriban a fáradt rózsaszín volt a mi színünk, természetesen óriási válltömésekkel, és vidéki vállalkozó stílusú nyakkendőkkel.

screenshot113_1.jpg

Atlanta 1996.

atlanta_1.jpg
Négy évvel később már a zöld és a kékes lila színek domináltak a magyar csapat formaruháján. Ezen az olimpián 7 aranyérmet nyertünk, de a stylistok díját valószínűleg nem mi kaptuk volna.

Sidney 2000.

screenshot115.jpg
Az új évezred jelentős változást hozott a magyar formaruhák történetében, erőteljes nemzeti jelleg jelent meg a viseletben, és egységében is a nemzeti színek határozták az öltözet alaphangulatát, formában pedig a hagyományos vonalakhoz nyúltak a tervezők.

Athén 2004.

screenshot114.jpg
Eltelt újabb négy év,  és a magyar színek helyett a rendező ország, Görögország színeiben vonult a magyar csapat, azért a lányok kendőin finoman megjelent a magyar trikolór! A ruhákat nézve, pont semmilyen lenne, ha a férfiak égkék zakójához nem adtak volna egy sötétkék-piros csíkos nyakkendőt. De adtak és nem tudjuk miért.

Peking 2008.

640x360_255252.jpg
Hogy szalad az idő! A kínai olimpián viselt magyar formaruha olyan, mintha egy falkányi félresikerült piros pöttyös dalmata szabadult volna be az olimpikonok közé. Ez a ruha olyan, ami önmagában határozottan jól fest élénk-piros, pipacsos mintájával, de tömegben, messziről nézve finoman szólva is röhejes! Annak idején a Guardian a mi ruhánkat választotta a leggusztustalanabb formaruhának. (A 101 kiskutya jutott eszünkbe...D)


London 2012.

20120808-london-2012-olimpia-a-magyar3.jpg

A legutóbbi olimpia magyar viseletét sajnos nem nagyon szerettük,  kicsit bumfordi, erőltetett, magyaros elemekkel dúsított ruha lett.

Rio 2016.

28178_teamhun_nyito.jpg
A magyar csapat ruháit most is magyar tervezők alkották, a USE Unused ruháiban az elegancia, a magyar színek és a visszafogottság jelenik meg. Nekünk bejön!

28184_olimpia-05.jpg