Amikor Isten a világot teremtette, megosztotta titkát az angyalokkal: megsúgta nekik, hogy az emberi lényeket a saját képmására teremti. 
Az angyalok felháborodtak és irigykedni kezdtek. Ugyan miért kapnak az emberek ilyen drága ajándékot, amikor csupán bűnös halandók? Bizonyos, hogy ha rájönnek valódi erejükre, akkor visszaélnek majd vele. – Ha felfedezik, hogy Isten képmására teremtettek, akkor egy nap majd túllépnek rajtunk! – hőbörögtek, és elhatározták, hogy ellopják Isten képmását.
Amikor a képmás a kezükben volt, találniuk kellett egy helyet, ahová elrejthetik, hogy az emberek soha ne találjanak rá.
Összegyűltek hát, és töprengeni kezdtek. Gábriel arkangyal azt javasolta, hogy Isten képmását a létező legmagasabb hegy csúcsán rejtsék el. A többi angyal tiltakozott. 
– Egy nap az emberek megtanulnak majd feljutni a legmagasabb hegycsúcsokra is, és akkor rátalálnak.
Mihány arkangyal azt tanácsolta: – Rejtsük el a tenger legmélyén! 
– Nem! – kiáltották a többiek. – Az emberek rájönnek majd, hogyan lehet lemerülni a tenger fenekére, és akkor megtalálják.
Minden angyal javasolt rejtekhelyet, egyik a másik után, de egyiket sem találták megfelelőnek. Végül aztán Uriel arkangyal lépett elő, minden angyalok legbölcsebbike, és így szólt: 
– Tudok egy helyet, ahol az emberek soha nem fogják keresni.
És a szavait követve az angyalok Isten szent képmását az emberi lélekbe rejtették el. Isten képmása máig ott rejtőzik azon a helyen, ahol a legkevésbé valószínű, hogy keresni fogják. Ott lakozik, messzebb, mint azt valaha is képzelnénk – és közelebb, mint azt valaha is tudnánk.

Einstein és a rabbi