A társválasztás döntő motívuma lehet az, hogy tele vagyok hiányokkal, ezek egyáltalán nem tudatosulnak bennem, és azt gondolom, hogy a másik majd betölti a hiányaimat. Ennek bizonyos része valamelyest sikerülhet. Jó esetben gyógyulok. Ha a másik tud engem szeretni, akkor van esélyem.

Azonban a forgatókönyv általában nem így történik. Sokkal inkább úgy, hogy ameddig szerelmesek vagyunk, a szerelem megnyitja az énhatárokat, és az a szűkös, sebzett, össze-vissza mindenhol lehasított én egyszer csak megnyílik, és képes ráhangolódni a másik szükségleteire, amit egyébként is jól megtanult. Eltelik egy hónap, egy év, kettő, és átéljük annak a varázsát, hogy mégis csak érdemes élni.

Aztán megházasodunk, és tárt kapu nyílik a csalódások özönére. Azt várjuk egymástól, hogy a gyerekkori hiányainkat töltse be a másik. A másik pedig ezeket a hiányokat nem tudja, később nem is akarja betölteni. Legvégül elhagyjuk egymást. És egy újabb emberrel újból megpróbáljuk, hátha majd ő betölti a gyerekkori hiányainkat. De nem tölti be.