Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy virág. Úgy hívták: Napraforgó.
Ez az édes, még kicsi virág, nevéhez híven követte a Napot, fürdőzött a napsütésben és magába szívott minden energiát, ami feléje áradt....
Egy napon úgy adódott, hogy beborult az Ég, és felhők jöttek, csúnya, ronda, esőfelhők.....
Napraforgó kicsit kitikkadt az erős melegben, és örült, hogy esős idők jönnek., így összeismerkedett az esővel....szinte rögtön egymásba szerettek....Az Eső, és Napraforgó szinte elválaszthatatlanok lettek.....
Eső minden nap gyengéden simogatta Napraforgót, hisz ez a virág volt számára a legszebb, és egyetlen....összeforrtak...
Eső egyre csak táplálta Napraforgót, aki növekedni kezdett, egyre nagyobb, erősebb, gyönyörűbb lett....de egy idő után hiányolta a Nap energiáit, pedig szüksége volt a sugarak éltetésére, figyelmére....
Egyszer csak kisütött a Nap, és gyönyörű szivárvány tárult Napraforgó elé.....és együtt örültek szerelmével, Esővel.....de Napraforgó azt gondolta, hogy a szivárvány egyedül Neki szól, és egyedül a Napnak köszönheti, és ezért újra követni kezdte, hogy ismét töltekezzen ebből a különleges energiából.....és eközben megfeledkezett szerelméről, Esőről.....
Eső nem értette az egészet, és úgy gondolta, Napraforgó nem szereti már őt.....ami talán úgy volt, talán nem....Napraforgó maga sem tudta igazán....néha szüksége volt Esőre, néha meg nem.....
Aztán egy szép napon Eső úgy döntött, megengedi a szélnek, hogy tovább fújja felhőjét, és elköszönt Napraforgótól...