Egy indián faluban élt egy szegény öreg indián, de mindenki irigy volt rá, mert volt egy csodaszép fehér lova. Egy reggel nem találta a lovát az istállóban. Összegyűlt az egész falu, és az indiánok azt mondták: „Micsoda balszerencse!” Az öregember azt felelte: „Majd meglátjuk! Nem tudom, hogy ez szerencsétlenség-e vagy áldás, mert nem tudom, mi következik.” A többiek kinevették az öreget. Ám a ló 15 nap múlva visszajött, mert nem ellopták, hanem kitört a vadonba, ráadásul 12 vadlovat is magával hozott.

Újból összegyűltek az emberek, és azt mondták: „Igazad volt! Tényleg áldás lett belőle.”
Az öregember azt felelte: „Majd meglátjuk!” Az öregembernek egyetlen fia volt, aki elkezdte betörni a vadlovakat. Már egy hét múlva leesett a lóról, és eltörte a lábát. Az indiánok újból összegyűltek és ítélkeztek: „Igazad volt, szerencsétlenséget hozott. Az egyetlen fiad most leesett a lóról, pedig ő volt a támaszod öregségedre. Most szegényebb vagy, mint azelőtt bármikor.” Az öregember így válaszolt: „Majd meglátjuk!”

Úgy történt, hogy az indián törzs kiásta a csatabárdot és háborúba keveredett. A vidék minden fiatal férfijét elvitték katonának. Csak az öregember fia maradt otthon, mivel eltört a lába. Siránkozás töltötte be az egész vidéket, mert ezt a háborút nem lehetett megnyerni, és mindenki tudta, hogy a legtöbb fiatal férfi nem fog hazatérni.

Az emberek elmentek az öreghez, és azt mondták: „Igazad volt, neked áldás lett belőle!” Az öregember azt felelte: „Nem hagytok fel az ítélkezéssel. Minden, ami van, az van. Behívták a fiaitokat a hadseregbe, az én fiamat pedig nem hívták be. Csak az egész tudja, hogy ez áldás-e vagy szerencsétlenség. Soha ne ítélkezzetek!”