Nesze!szer

Steiner Kristóf heti útjelzője

2015. június 28.

 

kristof_itthon1.jpg

 

Otthonról - haza

Azt mondják, ott az otthon, ahol a szív – ám olyas valaki számára, akinek mindig ott van a szíve, ahol éppen jár a “haza” fogalma meglehetősen tág fogalom. Hűen szemlélteti, milyen komolyan veszem a “világpolgár” létet, hogy mikor tíz évvel ezelőtt Édesanyám, a Mama egy másik világba költözött, a hamvainak nem egy, nem kettő, nem is három, hanem négy különféle helyen mondtam búcsút. Buddhista “temetése” a Margit-szigeten volt, ahol a Dunán úsztattuk le földi maradványainak egy részét, egy másik “csomagot” magammal vittem Indiába és Benáreszben, a Gangeszen, megannyi pislákoló mécses kíséretében bocsátottuk vízre a Papával. Tartogattunk belőle egy marékkal nepáli utazásunkra is, hogy a Katmandu közepén tornyosuló zarándokhely tetején eresszük szélnek a hamvakat – mert a Mama azt mondta, hogy “aki egyszer körbejárja Nagy Sztúpát, örökké visszavágyik”. És ha még mindig nem lenne a Mama eléggé szanaszét, egy gyűszűnyit “megtartottam” belőle, hogy társaságot szolgáltathasson Mimi nagyanyámnak a csillaghegyi plébánia kertjében megbúvó urnatemetőben. Egy klasszikus temetés nem csak, hogy “snassz” let volna egy olyan impulzív, spontán, és a konvencionalitás bármely formáját nélkülöző nőhöz, mint a Mama, de bevallom, kicsit az önző érdek is űzött nem akartam, hogy csak akkor “találkozhassak” vele, ha kijutok a temetőbe. Akkor is érezni akartam őt, ha felnézek az égre, ha áthajózom a tengert, vagy épp átsétálok valamelyik Duna hídon. Így vagyok az„otthon” fogalmával is – hordozom magammal, magamban, és akármerre legyek a nagy világban, ha szeretetteljes, inspiráló emberekkel találkozom, ha valaki megnevettet úgy, hogy a könnyem csorog tőle, vagy egyszerűen csak nyugalomra lelek valahol, máris otthon érzem magam.

kristof_itthon2.jpg

 

Nem meglepő hát, hogy csak mosolygok azokon az embereken, akik szerint hazaáruló volnék, amiért évek óta Tel Avivban élek. Szeretem Tel Avivot. Laza, könnyed, kreativ közeg, ahol pont úgy lehetek önmagam, ahogy nekem tetszik – senki sem kéri számom rajtam, hogy férfival vagy nővel osztom meg az ágyamat, minden áldott nap úgy érzem, hogy életem legfinomabb fogását fogyasztottam el valamelyik zseniális tel avivi kávézó teraszán (és másnap mindig sikerül felülmúlni az előző napi kulináris élményt), a tengerpartra kiheveredni pedig felér egy pszicho-terápiával. Szeretem Budapestet is – szeretem, ahogy a nemzetet kollektívan érintő nehézségek ellenére mindig lesznek fiatal szellemi energiával megáldott békés harcosok, akik nem hagyják, hogy uniformizált világképet erőltessünk a generációnkra. Szeretem, hogy ma már Budapesten is beülhetek egy étterembe, és rendelhetek vegán menüt – a Ferenciek Terénél, egy árnyas kis utcában, a Napfényes étteremben olyan „rántott nem-húst” ettünk, hogy ihaj-csuhaj, a Csendes M. bisztró pedig – a Károlyi Kert kovácsoltvas kerítésének árnyékában – feledhetetlen dószát, azaz indiai palacsintát ettünk távol keleti fűszerekkel ékes mangó csatnival. És bár Tel Aviv Budapesttel összevetve elsőre ég és föld, jobban megismerve a két város underground és művész szubkultját rengeteg hasonlóságot találok. Itt van például a Pride – amely jövő héten kezdődik meg Budapesten, hála azoknak az önkénteseknek, akik húsz éve nem hagyják, hogy bármelyik politikai hatalom „elvegye” tőlünk az LMBTQ büszkeség hetét. Tel Avivban sem kitaposott ösvény vezetett oda, hogy ma már 180 000 ember vesz részt a sokszínűség karneválján esztendőről esztendőre. Vagy itt vannak a spirituális, zenei és művészeti fesztiválok a természet lágy ölén, amelyeknek Magyarországon és Izraelben is tisztes hagyománya van – nincs is szebb, mint a Balaton parton jógával kezdeni a napot az Everness fesztiválon, vagy önfeledten tombolni egy goa partin a tengerparton. És akkor még az éjszakai életről szót sem ejtettem – pedig a Kazinczy utca környéke egyre inkább emlékeztet a jaffai bolhapiacra, ahol fürtökben „lógnak” az emberek a szórakozóhelyek, klubok, pop-up éttermek teraszairól. Legutóbbi bye-bye-Budapest búcsú partim, amely a szeriőz „Bitch We Are All Madonna” címet viselte végkép meggyőzött róla, hogy évekre méltatlanul alul értékeltem a „pesti éjszaka” fogalmát. Amikor pedig a férjem is velem utazik, végkép mindegy, hogy „otthon”, vagy „itthon” vagyok. Nem csak azért, mert neki köszönhetően kétszer annyi munka fér bele az utazásba – hiszen fuvarozik, reggel hatkor ébred velem, kísérget, kaját, piát szerez (azaz gyakorlatilag egy ANGYAL), hanem azért is, mert stresszes vagyok megnyugtat, ha kétségeim támadnak önmagammal kapcsolatban, megerősíti az egómat, ha pedig elhatalmasodna az önző énem, leránt a földre, ahogy megérdemlem. Ami pedig a családot és barátokat illeti – a Papát, az unokatesókat, nagynéniket, a kistesómat Lolát, és a nyusziját, Gusztit, no meg a többieket, mert szerencsére jó sokan vannak, akiket szeretek – aki teheti, meglátogat, de akkor sincs semmi, ha épp nem látjuk egymást fél évig. Nem attól szeretjük egymást jobban, hogy hányszor beszélünk egy héten, hanem attól, hogy támogatjuk, segítjük, inspiráljuk és értékeljük egymást, és lélekben ott vagyunk a másiknak, amikor szükségünk van egymásra.

 

kristof_itthon3.jpg

 

Köszönöm, hogy legkevesebb két országban otthon lehetek. Köszönöm ezt a mesébe illő, őrült tempóban szaladó, egyszerre békés és hektikus nyaralást, Budapest. Tel Avivban, a tetőkertünkben üldögélve, hallgatva a müezzin hangját a közeli mecsetből, amint a templom harang kongásával versenyt-áriázik biztosan jó néhányszor az eszembe szökik majd: milyen hálás is vagyok a sorsnak. Azért a tofu-baconös szenvicsért a Portéka Gasztroban. A nyers-paleo-gluténmentes-vegán kézműves tortáért, (amiért még a nem-vegánok is majd megvesztek) Kakuk Bálintnak. Azért a vacsoráért a barátokkal, amikor szülinapi titkos- üzenetet rögzítettünk az épp Thaiföldön nyaralászó barátnőknek, Kingának. A salsa partiért. Az új, iszonyú menő, KÉK Lumia telefonomért, amivel megörökíthettem az emlékeket. A csillagos éjszakákért a soroksári dunaparton. Az ezüst-tónak tetsző Balatonra néző szobáért a szállodák.hu-nak, ahonnan életünk leggyönyörűbb naplementéjét nézhettük végig. Azért, hogy az Everness fesztiválon minden sarkon kedves, mosolygó emberekbe botottam, akik olyan szépeket mondtak a könyveimről, a munkámról, és úgy általában véve arról, ahogy „vezetni” igyekszem az életemet, hogy könny szökött a szemembe. És persze mindenkinek köszönöm, akik este tiztől hajnali háromig táncoltak velem a Teslaban az utolsó pesti éjszakámon, és akikkel összehoztuk ezt a felejthetetlen búcsúéjszakát. Folyt. Köv. ;)

Fényes hetet!

xoxo

Steiner Kristóf

whitecityboy.com

facebook.com/SteinerKristofOldala

A bejegyzés trackback címe:

https://neszeszer.blog.hu/api/trackback/id/tr317580984

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása