Nesze!szer

Steiner Kristóf heti útjelzője

2014. december 21.

 

l-5.jpg

 

Levél az ünnephez

Édes Barátom!
Nem emlékszem, mikor találkoztunk először. Nem azért, mert nem volt fontos pillanat, hanem mert még egészen kicsi baba voltam. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy mire három éves lettem, már jobban vártalak, mint a születésnapomat, vagy azt, hogy elkészüljön a kedvenc ételem, a mákos guba. Még annál is jobban vártalak, mint a papát, amikor az éjszaka közepén hazatért valamelyik külföldi útjáról - pedig őt aztán tényleg nagyon vártam. Amikor pedig megérkeztél, nem akartalak elengedni soha többé. Ám hiába toporzékoltam, nem tarthattalak vissza. Senki sem tarthat vissza. Ez vagy te. Várunk rád heteken, hónapokon át, aztán néhány napra velünk maradsz, mindent aranyba-ezüstbe burkolsz, mindent fénnyel és csillámmal, csengőszóval és melegséggel árasztasz el... aztán továbbállsz. Semmi sem marad utánad, csak egy fenyőfa, amelynek ágai napról napra mélyebbre ereszkednek, és néhány fénykép, amelyeken csillogószemmel bontogatjuk az ajándékainkat.

Később, ahogy felnőttem, megváltoztak a látogatásaid. Még mindig mosolyt csaltál az arcokra. Még mindig vártalak, ahogy kicsi gyerekként. De az emberek kinevettek, ha arról beszéltem, mennyire szeretlek. Beszélni kezdtek a hátad mögött, én pedig pedig nem tudtam többé, mit gondoljak rólad. Volt, aki azzal vádolt, hogy csupán azért érkezel hozzánk, mert veled az áruházak még több pénzt kaszálhatnak, volt, aki szerint giccses és felesleges vagy, és olyan is volt, aki azt mondta: akárhányszor betoppansz, összeugrasztod a családot. Azt is
pletykálták rólad, hogy csak akkor láthatlak vendégül, ha egy bizonyos Istenhez, egy bizonyos szentélyben, csakis egy bizonyos módon imádkozom - másként nincs jogom hozzád. Bevallom, egy időben szkeptikus lettem veled kapcsolatban. Előfordult, hogy még önmagamnak is letagadtam, mennyire hiányzol.
44668_steiner-karacsony-d00030eaf842b8ea78cf4.jpg


Aztán történt valami. Valaki, aki mindkettőnknek fontos volt, elbúcsúzott ettől a világtól. A Mama, az édesanyám, aki már ősz kellős közepén készülni kezdett az érkezésedre. Aki megtanított rá, hogyan kell fürtös loknikat varázsolni a szalagokra az ajándékdobozok tetején, aki december elején hósprével fújta fel az ablakunkra:
"Boldog ünnepeket!", és aki hajnali háromkor is felkeltett az ágyból, ha havazni kezdett, hogy aztán együtt nézhessük az ablakból az utcalámpa narancssárga fényében keringőző pelyheket. És ami igazán fájt: Mama úgy ment el, hogy nem találkozhattatok még egyszer, utoljára. Emlékszem, az egyik utoldó dolog, amit a fülébe súgtam, azt volt: "Nemsokára lesz fűszeres lila káposzta a svéd shopban! És újra adják majd a tévében az Elfújta a szelet,  és a Mary Poppinst. És sütnünk kell Janka nagymama-féle sós perecet is. Még nem alhatsz el!" De ő elment, és - veled ellentétben - soha többé nem jött vissza. Te meg én, először életünkben kettesben maradtunk.

És én tudtam, hogy az én felelősségem, hogy rendbe rakjam, ami kettőnk közt történt. Végre megértettem, milyen nagyon fontos vagy nekem. Megértettem, hogy sosem a vásárlásról, vallásról, még csak nem is nosztalgiáról, vagy az ajándékokról szóltál. Azért jöttél, hogy ünnepeljünk. Hogy ünnepeljük mindazt, amink van. És azért mentél el olyan gyorsan, hogy emlékeztess minket: ezen a világon minden mulandó, csupán egy valami állandó, és örök, és megingathatatlan, ez pedig a szeretet. És ahogy megértettem mindezt, megfogtam a kezed, és magammal vittelek. Úgy döntöttem, mindenkinek megmutatom, ki vagy valójában, és
nem hagyom, hogy bárki, vagy bármi elválasszon tőlem. Elhatároztam, hogy zuhogjon az eső, szitáljon a köd, vagy ezer ágra ragyogjon a nap,amíg csak világ a világ, én is felfújom az ablakomra a hósprével - legyek Londonban, Budapesten, vagy Tel Avivban - "Boldog ünnepeket!", ahogy a Mama tette.
l-3.jpg


Még most is épp olyan gyorsan állsz tovább, ahogy gyerekkoromban - megcsillannak fahéjillatú arany szárnyaid, megolvasztod a szíveket, aztán tovább állsz. Valami viszont megváltozott. Már nem csak kókadt fenyőágakat és megfakult fényképeket hagysz hátra magad után, ha nem egy ígéretet is. Egy ígéretet, hogy - ha egy éven át nem látlak is -sohasem tűnsz el igazán. Reményt, inspirációt, kitartást adsz azokban a pillanatokban, amikor nincs kihez fordulnom, amikor valami, valaki, akárki meg akar ingatni a hitemben. És ami még ennél is fontosabb:segítesz abban, hogy én is hitet adjak azoknak, akiket szeretek.Azoknak, akiknek nem adatott meg, hogy megismerjenek téged, amíg be nem mutattalak nekik. Mert én mindenkinek megmutatom, ki vagy te. Zsidónak, muszlimnak, hitetlennek, melegnek, idősnek és újszülöttnek, kiskutyának, kiscicának. Ha pedig egyszer betoppansz valakihez, az - akárcsak én, immáron harmincegy éve esztendőről esztendőre - örökké visszavár.

Köszönöm, hogy segítettél átadni másoknak is a titkot: hogyan kell igazán ünnepelni. Hogy mit kell ünnepelni. És hogy miért kell ünnepelni. Köszönöm, hogy három évtizeden át, annyi közös kaland, fájdalom, öröm, élmény, veszteség és áldás után sohasem hagytál cserben, igaz barátom, szépséges, csodálatos, varázslatos Karácsony.

Fényességes ünnepet!
409540_3316298227769_1614160771_n.jpg

 

A bejegyzés trackback címe:

https://neszeszer.blog.hu/api/trackback/id/tr667000193

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása