Szépséges tévedések
„Vehettünk volna egy medencés házat, telepakolhattuk volna menő Warhol képekkel, lovagolhattunk volna vidéken, egy csapat kutyával körülöttünk, farkasszemet nézve versenyezve. Beutazhattuk volna a világot, csurom vizesen meztelenre vetkőzhettünk volna a tengerparton, megmászhattunk volna egy hegycsúcsot, ahonnan végignézzük a tökéletes naplementét, amint az égboltra írja a nevünket. Élhettük volna az őrült életet halálunk napjáig, ehhelyett csak bánatot okoztam neked.” Madonna egyik dala a legutóbbi lemezről. A címe: ’I f*cked up’, azaz ’Elba*tam’. „Nem félek kimondani: azt kívánom, bárcsak meg nem történtté tehetném, de nem tudom.”
Vajon hány kapcsolat ment tönkre azon, hogy valaki hibázott? Egyszer, kétszer, néhányszor, vagy sokszor... de mindannyian belegázoltunk már a szerelmünk lelkébe, elég alaposan. Apró füllentések, kis titkok, gyenge pillanatok. Helyzetek, amelyekbe semmi mást nem tartottunk lényegesnek, csak hogy azonnali boldogságlökethez jussunk, akárhonnan érkezik is az. Aztán bocsánatot kérünk, vagy éppenséggel még azt sem, hiszen „nem kell feleslegsen fájdalmat okozni”... pedig az igazi tortúra ezzel kezdődik: az őszinteség áldozatául esik a bizonytalan
végkifejlettől való félelemtől. A bocsánatkérés pedig... mindig óriási lavinát indít el.
Első körben megkönnyebbülés. Utána pedig érkeznek a hullámok, amelyek egyre nagyobbak, és egyre nehezebb állni őket, de talpon kell maradni, mert nincs más választás. Fűzanyó mondja a Pocahontasban, mikor az egyik ágával felzavarja a tó vizét: „Figyeld csak a vízgyűrűket. Eleinte kicsik... aztán pedig hogy megnőnek. Csak valakinek el kell kezdenie.”És így igaz, valakinek mindig el kell kezdenie – akkor is, ha a hullámok akkorára dagadhatnak, hogy lerombolják az aktuális világunkat. Mert ha eljön az a pont, hogy a változás – bármerre vigyen is – jobb, mint a biztos jelen, akkor ideje hullámokat kavarni. Ha pedig elég erős egy kapcsolat gyökere, akkor az áradat levonulása után megmarad minden, ami igazán fontos. A felesleges szemetet pedig elviszi a víz.
Sokan úgy vélik, hogy a hibák és tévedések csodás lehetőséget nyújtanak arra, hogy fejlődjünk. Igaz, de szerintem csak akkor, ha beismerjük őket – önmagunknak és a másiknak. A világon semmi szégyenletes nincs abban, ha valaki időnként gyenge, segíteni viszont csak azon lehet, aki nem játssza el közben, hogy ő milyen hű de erős. Segíteni csak azon lehet, aki őszinte. Amikor pedig az őszinteség olyan fájdalmas, hogy majd’ belehalunk, akkor bizonyosak lehetünk benne, hogy jó úton haladunk. Nem fájna, ha nem lenne fontos a beismerés. Az pedig, hogy mit kezd a „sorry”-val a másik, már az ő döntése. Nem azért kérünk bocsánatot, mert megbocsátást várunk cserébe, hanem azért, mert ez az egyetlen igaz út. Akkor is, ha sok változást hoz.
Hogy még egy rajzfilmes példával éljek: „A változás jó.” Rafiki, a bölcs pávián mondja ezt az Oroszlánkirályban. Amilyen kurta és szimpla, olyan fontos igazság. A változás a lehető legjobb dolog, ami történhet velünk. Hányszor „köptük szembe” azt az ember, aki egykor voltunk? Minden kisgyerek undorodik a cigitől, aztán nagyok leszünk, és
nekiállunk pöfékelni. Kijelentjük, hogy viszolygunk a könnyűvérű emberektől, de egy váratlan pillanatban azon kapjuk magunkat, hogy halálosan élvezzük a szabadosságot. Elítéljük a csalfa férfit, aztán egyszer csak eljön egy nap, amikor nem is tűnik akkora morális szakadéknak kikezdeni egy házas emberrel.
A tévedéseink száma végtelen, az egyetlen dolog pedig, ami összeköti ezeket a „hibákat”, hogy mind megbocsátható – ha nem seperjük őket a szőnyeg alá.
Fényes hetet!
