Nesze!szer

Steiner Kristóf heti útjelzője

2013. március 10.

dream1.jpg

Vigyázz, mit kívánsz, mert még megkapod...

...énekelte valamikor a Pussycat Dolls, és bár a csajbanda nem a mélyen szántó gondolatokról, hanem a mély dekoltázsokról híres, ebben teljesen igazuk volt.

Lassan négy éve, hogy elköltöztem Budapestről előbb Londonba, majd Tel Avivba, és nemsokára egy éve lesz, hogy utoljára Magyarországra látogattam. Négy kerek esztendő... éppen annyi, amennyi alatt kijártam a gimnáziumot. Amikor otthagytam a tévét, hogy világot lássak, írjak, tanuljak, tapasztaljak, pontosan tudtam, hogy soha többé nem akarok exkluzív szerződések rabja lenni. Ahogy azzal is tisztában voltam, hogy akárhova sodor is majd a sors, ha meg akarom teremteni azt az életet, amiről gyerekkoromban álmodtam - nem állhatok be melózni egy olyan munkahelyre, amelynek a missziójában nem hiszek.

Kicsi korom óta tudtam, hogy két dolgot szeretek igazán az életben: a nyaralást – mert mindig meleg van, és azt csinálhatok, amit csak akarok, és a karácsonyt – mert sosem fogy ki a hűtőszekrény, mindig sül valami a sütőben, és minden percben kopogtathat valamelyik jó barát. Ezért aztán összehoztam egy olyan világot, amelyben mindkettő egyszerre van jelen. Nyaralás, mert a tengerparti városban lakom, és mert a magam főnöke vagyok, amikor könyvet vagy cikkeket írok, és karácsony, mert az ajtóm mindig nyitva áll a barátok előtt, és nem múlik el nap, hogy ne sütnék-főznék valamit.

dream.jpg

Ám bevallom, a nagy helyzet az, hogy rá kellett jönnöm: az ember éppen úgy hozzászokik az „álom élethez”, mint az unalmas hétköznapokhoz. És ettől kezdve úgy olvad össze a kettő, mintha semmiféle különbség nem volna közöttük. Amikor 120 cupcake-et kell készítenem egy születésnapra, vagy öten rendelnek tőlem három fogásos vegán vacsit, a fahéj illata, a levesből felcsapó gőz valahogy már nem ugyanolyan édes, mint amikor a fejemben elképzeltem, milyen jó is lenne egész nap szamószákat hajtogatni és humuszt keverni. Mi több, este tizenegykor leülni írni (mert persze mindent mindig az határidő előtti utolsó pillanatra hagyok) sem sokkal könnyebb, mint reggel nyolckor félálomban hebegni a súgógép előtt a tévéstúdióban. 

Mindezt azt juttatta eszembe, hogy valójában a „régi életem”, a stylistokkal, sofőrökkel, mindennapos parti meghívókkal és ajándék ruhákkal, telefonokkal, kutyafülével éppen ilyen fényesnek és ígéretesnek tetszett kamaszkoromban... csak azután vált talmivá és üressé a szememben, miután megtapasztaltam. Lehetséges hát, hogy valójában nem az álmainkkal, sőt, nem is az életünkkel, a munkánkkal van a gond, hanem a rutinnal, a megszokással, és a saját hozzáállásunkkal? Elvégre minden olyan pillanatban, amikor egy kicsit sikerül megállítanom a kereplőként zakatoló agyamat, és értékelni mindazt, amim van: valódi meseországban érzem magam. Így volt ez akkor is, amikor a tévénél melóztam, sőt, akkor is, amikor még csak egy álmodozó, exhibicionista kamaszfiú voltam, akinek legnagyobb vagyona egy Madonna képével ékesített, három méteres Max Factor transzparens volt.

A vágyaink változnak, az álmaink pedig csalfák. Időnként komolyan elhisszük, hogy ha egy órával korábban mehetnénk haza, egy nappal kevesebbet kéne dolgoznunk, ha tengerparti házunk lenne, vagy ha mindig lenne egy üveg Moet et Chandon a frigóban, sokkal hepibb emberek lennénk. Ahogy azt is bekajáljuk, hogy ha nem fogna rajtunk az idő foga, ha mindenki elismerné a munkánkat, ha minden pasi és nő elájulna szépségünkkel és intelligenciánkkal szembesülve, akkor aztán mi lennénk a világ legelégedettebb emberei, és boldogan élnénk, míg meg nem halunk... sőt, talán meg se halnánk soha.

Pedig a megelégedettség, a boldogság olyasvalami, amiért minden nap meg kell dolgoznunk – nem csak a munkahelyünkön, vagy a kapcsolatunkban, hanem a saját fejünkben, szívünkben, lelkünkben is. Minden áldott nap meg kell kérdeznünk magunktól: „Biztos, hogy okom van arra, hogy nyomorultnak érezzem magam? Nem lehet, hogy egyszerűen csak nyűgös vagyok, és nem értékelem azt, amim van?” A válasz nagy valószínűséggel egy széles mosollyal fog érkezni. Aki pedig képes nevetni a saját telhetetlen egóján, az arra is képes, hogy magához vonzza mindazokat a kincseket – anyagi, érzelmi és szellemi dolgokat egyaránt -, amelyekről egész életében álmodozott, pusztán azzal, hogy mélyen és őszintén értékeli azt, amije van.

Fényességes, boldog hetet!

www.steinerkristof.com

A bejegyzés trackback címe:

https://neszeszer.blog.hu/api/trackback/id/tr895126519

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása