Ez is érted van!

Néha nehéz nem elfeledkezni róla, hogy a boldogság lehetősége mindig velünk van. Amikor minden a kedvünk szerint történik, világosan látjuk, milyen szerencsések vagyunk, de amint egy árnyalattal sötétebb lesz a világunk, már el is felejtjük, hogy mi magunk vagyunk a Fény forrásai.

“Ez az én decemberem lesz!” – olvastam a havas sugárutakról és korcsolyázó balerinákról megosztott képek alatti üzenetet, amint elmúlt éjfél, és a bronz vörös november ezüstös decemberbe fordult át. Kinéztem az ablakon: zöldellő lombok és apró, rózsaszín bárányfelhők… itt, Tel Avivban bizony nyoma sincs az ünneplésnek. Napközben 20-25 fokra is felmegy a hőmérséklet, karácsonyfát pedig csak az oroszok lakta negyedben lehet látni – de az is inkább emlékeztet egy Mekis gyerekzsúr díszleteire. Eszembe jutott, ahogy ropogott a hó a sárga csizmám talpa alatt Csillaghegyen, ahol felnőttem, ahogy a Mama öles mozdulatokkal keverte a krumplipürét, mert csak úgy szerettem, ha “nincs benne golyó”, és ahogy a Papával sétálgatva csodáltam a “lecsó színú lámpák” fényét… így neveztem kiskoromban a vörösesen izzó utcai lámpákat. Hiányozni kezdett, ahogy húszévesen – már a saját lakásomban a Szív utcában – szégyentelen mennyiségű dekorációval aggattam tele az otthonomat, és a barátaimmal Disney filmeket nézve bevackoltuk magunkat a kanapéra, miközben Neo Citránt kortyolgattunk – pedig nem is voltunk betegek, csak a “feeling” kedvéért. Egyszeriben mindez olyan távolinak és lehetetlennek tűnt, hogy – bár igyekeztem egy külső szemlélő számára nyilván meglehetősen mókás – ajakbiggyesztéssel megakadályozni, végül kicsordultak a könnyeim.

Ma reggel hat körül arra ébredtem, hogy valami fahéjas- narancsos illat csiklandozza az orromat, de nem
tulajdonítottam különösebben nagy jelentőséget neki, mert szinte biztos voltam benne, hogy álmodom. Aztán néhány perccel később – amikor már egészen közel éreztem magamhoz az aromát – kinyitottam a szemem. A kedvesem egy kandírozott narancshéjat tartott a kezében – közvetlenül az orrom alatt -, én pedig reflex-szerűen kiharaptam az ujjai közül és elmosolyodtam. “Hmm…!” – értékeltem szavak nélkül a csodálatos ébredést, ő pedig így felelt. “Sajnos nincs több… mert a nagy részük a karácsonyi muffinban van, a sütőben.”
Felültem az ágyban – a vitrinszekrényen gyertya pisklákolt, a bakelit lemezjátszóból pedig a Euritmics “Winter Wonderland”-je muzsikált. A csücsörítés újra utolért… és már folytak is a könnyeim, de ezúttal örömömben. “Még szerencse, hogy eszembe jutott, hogy itt a december! Másként elmúlt volna az elseje, a másodika, a hatodika, a huszadika… anélkül, hogy ünnepeltünk volna.” mondta Matan, és az asztalra tette a fahéjas kávét, majd megjegyezte: “Szereznünk kellene két karácsonyi bögrét. Megbízhatlak ezzel a feladattal?” Világossá vált: bár egy szóval sem említettem neki az előző éjszaka démonjait, ő értette. Pedig – tekintettel arra, hogy Izraelben
született - neki a karácsony annyi, amit tőlem “tanult” az elmúlt hat év során. És bár első pillantásra úgy tűnhet, hogy ez lényegtelen külsőségekről szól, számomra világos volt: a kedvesem tényleg kristálytisztán látja, mi is a karácsony lényege. Az egymásra való odafigyelés, a törődés, és szeretteink szépséges lelkének becézgetése, alkalmanként pedig a sebek begyógyítása – szeretettel.

A legszebb az egészben azonban mégiscsak az, hogy ha előző éjszaka nem érzem azt az óriási ürességet a szívemben, akkor másnap reggel feleennyire sem tudtam volna értékelni a narancsos-mandulás muffint. Talán felkeltem volna, és azt mondtam volna: “Karácsony?! De ragyog a nap odakinn, menjünk le a partra!” Ám hála a röpke kétségbeesésemnek a szívem sokkal több szépség, boldogság, gyengédség, szeretet, fény befogadására volt képes. Ekkor értettem meg: minél nagyobb űr keletkezik bennünk egy-egy krízishelyzetben, annál több hála fér belénk. Azon pedig már szinte meg sem lepődtem, hogy miután megnyitottam a mail postafiokomat szembesültem vele: a Kabbala Központ napi útravalója így szólt… “A zűrzavaros és aggasztónak tűnő pillanatokban vannak elrejtve a legnagyobb áldások.” Ha bizonyosak vagyunk az Univerzum rendjében, akkor fedezzük, milyen igaza van Yehuda Bergnek, aki – bármi történjen is éppen – azt tanítja: „Ez is érted van. A Fény azt akarja, ami a legjobb nekünk. Mindig.”

Fényességes hetet mindenkinek.