Szelidülj meg...!

Amikor a kis Herceg és a róka találkoztak, és a földre pottyant kisfiú játszani akart új barátjával, az azt felelte: „Nem játszhatom veled, még nem vagyok megszelidítve.” „Mit jelent az, hogy megszelidíteni?” kérdezte a kis herceg, a róka pedig így válaszolt: „Olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek.”

Valóban: elfelejtettük egymást megszelidíteni. Elfelejtettük, hogy nem toppanhatunk be mások világába anélkül, hogy megmutatnánk nekik: nincs mitől tartaniuk, hiszen békével és szeretettel érkeztünk hozzájuk. Ám ez még nem minden: életünk során annyiszor sérülünk már meg, annyiszor csalódunk, és annyiszor bízunk ismét, majd csalódunk ismét, hogy eljutunk egy pontra, ahol már nem akarunk szelídíteni. Mi több, mi is tartunk azoktól, akik küzelíteni próbálnak hozzánk. Ha pedig nagy nehezen rávesszük magunkat „na jó, ma kedves leszek” felkiáltással, az első adandó alkalommal feladjuk a megszelídítés-projektet.
Amikor egy új munkahelyen kezdünk dolgozni, és bájvigyorral, vagy nyílt rosszindulattal találjuk magunkat szemben, az azonnali reakciónk: „Micsoda bunkó... pedig én megpróbáltam megadni a lehetőséget.” És ezzel el van intézve: mi fedhetetlenek vagyunk. A valóságban azonban ahhoz, hogy egy új kolléga, barát, vagy
társ megbízhasson bennünk, sokkal többre van szükség, mint egy közvetlen „hello”-ra. Néha mindannyian űzött vadak vagyunk, és mindannyiunknak szükségünk van rá, hogy ne ítéljenek el minket csak azért, mert rossz tapasztalataink kapcsán eleinte tartunk a közeledőtől. A kisherceg rókája szerint az emberek ma nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. "Mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.”"

A következő beszélgetés – mindegy is, hogy valós, vagy elképzelt – egy zsúfolt piac kellős közepén esett meg két szerelmes között:
El akarok mondami neked valamit, de nem tudom, hogyan
kezdjem...
...csak mondd már.
Emlékszel arra srácra... Akiről meséltem már egy párszor... Akivel tíz éve kezdtünk el chatelni, de sosem találkoztunk?
Mi van vele?
Az történt, hogy most, miután három éve nem hallottam róla, rákerestem a neten és írtam neki egy mailt. És válaszolt.
Nem tudnád megpörgetni egy kicsit ezt a sztorit? Mit akarsz mondani?!
Azt, hogy úgy érzem, hogy találkoznom kell vele. Persze örülök neki, ha te is ott vagy, és ő is szívesen találkozva veled. De hiszek benne, hogy...
Nem.
Mit nem?
Jó, tudod mit, találkozz vele, de akkor ez azt jelenti, hogy ez nekem is szabad találkozgatnom másokkal.
Mi?! Hogyan lehetne veled őszinte az ember, ha így reagálsz?
Hogy reagálnék, amikor sunnyogsz és kerülgeted a forró kását, miközben már az elején tudtam, hogy valami pasi dolog lesz.

De ez nem pasi dolog! És egyébként is, nem sunnyogtam, csak nem tudtam, hogy kezdjek bele, mert tutam, hogy így fogsz reagálni!

Óóó, te mindenttudó lény, és akkor most mi következik?!
Leginkább az, hogy én hazamegyek.
Mi?! Itt hagysz?!

És ezzel a két sértett masírozva távozott a piacról – két külön irányba.

Miért írtam le ezt a párbeszédet? Mert olyan szépen mutatja, hogy sokszor még az egymáshoz legközelebb állók sem képesek időt szánni a „szelidítésre”. A három perces vita során mindkét  léleknek számtalan alkalma lett volna, hogy elhallgasson, és folyamatos duma helyett figyeljen a másikra. Mert – ahogy a róka is mondta – „a beszéd csak a félreértések forrása”. Ezen a héten mindannyian nagyon hisztis kedvünkben vagyunk – a
kabbala szerint az év egyik legdepisebb periódusában vagyunk, de nyugi, hamarosan kilábalunk belőle. A heti bibliai szakasz, a Pinhász azt üzeni nekünk: ha nem vagyunk képesek tisztelettel bánni másokat, értékelni mindazt a csodát, amink van, és tartani magunkat a spirituális ösvényünkhöz, mindent elveszíthetünk, ami fontos nekünk. Ha viszont felébresztjük magunkban a szelíd jóságot azáltal, hogy meghallgatunk másokat, és nem írjuk le őket csak azért, mert a mi „sztenderdjeink szerint” ártottak nekünk, a legelvadultabb kapcsolatot, a legösszekuszáltabb életet, a legkilátástalanabb helyzetet is képesek leszünk meggyógyítani.

Búcsúzóul pedig íme egy kis workshop. Olvasd el újra a fenti párbeszédet, először az egyik, majd a másik fél helyébe képzelve magadat. Te melyik reakción buknál el? Hol szakadna el a cérna? Végül pedig olvasd át ismét, ezúttal úgy, hogy fogalmazd meg magadban a higgadt, békét teremtő, ugyanakkor őszinte és nyitott választ az összes, a beszélgetés során felmerülő nehézségre. Legközelebb pedig jusson eszedbe mindez, amikor „élesben” kell szelidnek maradnod.

Csodás hetet mindenkinek.